3465 találat látható

A Szent István által alapított erdélyi egyházmegye élén 1009–1601 között 46 gyulafehérvári püspökről tud a történetírás. A fejedelemség idejében „választott” püspökök voltak, akiket a magyar király nevezett ki, de a pápa nem erősített meg. Ez a korszak Illyés András püspöki kinevezéséig és kinevezésének pápai elismeréséig, 1696–1697-ig tartott. A katolikus restauráció 1713-tól, Mártonfi György püspöktől számítódik. A püspökség 1930-ig a kalocsai érsekség alá volt rendelve, 1930–1991 között pedig a bukaresti római katolikus érsekség alá tartozott. 1932. március 22-én „erdélyi”-ről „gyulafehérvári”-ra változtatták a nevét. Ezen alárendeltsége 1991. augusztus 5-étől megszűnt, amikor II. János Pál pápa érseki rangra emelte. Sem a név-, sem a jogállásban bekövetkezett változás miatt nem nyitottunk új fondot 1932-től, iilletve 1991-től, mivel az iratkezelésben és az irattározásban nem következett be változás.

A Püspöki Hivatal iratai mellett talán a levéltár második legnagyobb forrásértékű fondjának tekinthetők a szentszéki iratok. A Szentszék elnevezés mai fogalmaink szerint inkább egyházi bíróságot jelent, létrejöttekor azonban ennél sokkal szélesebb körű feladatai voltak. A Szentszék olyan testület volt, amelynek tagjai a székeskáptalan kanonokjai, esetleg a püspök által kijelölt és a székhelyen működő egyházi személyek közül kerültek ki. Élén elvileg a püspök, gyakorlatilag az általa kinevezett elnök – praeses – állt, tagjai az ülnökök, a jegyző, s esetenként külön meghívott személyek.

A Szent Mihályról nevezett gyulafehérvári székeskáptalan alapítását és szervezését Szent Lászlónak tulajdonítja a történetírás. A Marostól délre eső területek hivatali ügyeinek intézésével és közjegyzői teendőinek elvégzésével a gyulafehérvári káptalant bízta meg László király, s ez évszázadokon keresztül hiteleshelyként működött. Közhitelű okleveleket készítettek, adtak ki itt, és fogadtak el megőrzésre. Sajnos a káptalani levéltár legrégebbi okmányainak nagy része elpusztult a történelem folyamán. Magyarországon a római katolikus káptalanok és konventek voltak a hiteleshelyek (loca credibilia vagy loca authentica), ezek közhitelű pecséttel (sigillum authenticum) és országos levéltárral rendelkeztek. A hiteleshelyeknek a törvénykezési eljárásokban is nagy jelentőségük volt. Bizonyos jogcselekmények csakis a hiteleshely közbenjárásával történhettek, így a birtokba iktatás (statutio) is. Törvénykezési hivatásuk idővel megszűnt, de országos levéltáraikkal nagy érdemeket szereztek.

Irodalom: A Pallas Nagy Lexikona, I, Budapest 1895, 248. – Bónis György: A közhitelesség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak in Levéltári Szemle, Budapest 1966, 125–126. – Györffy György, Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma, in Századok, Budapest 1983, 1116–1134. – Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története, Gyulafehérvár 1993, 21.

Az Alsó-Fehér megyében található Alvinc községben Mohács előtt a domonkosok építettek maguknak kolostort, amelyet 1550-ben Martinuzzi Fráter György erdélyi püspök várkastéllyá alakíttatott át. Itt gyilkolták meg 1551. december 17-én. Később a kastély és az uradalom fejedelmi birtok lett. Erdélynek a Habsburg birodalomhoz csatolása után, a 18. század legelején az Alvinci Uradalom újra a római katolikus püspökség birtokába került. Itt tartotta székhelyét 1713–1715-ben Mártonfi György püspök mielőtt 1715-ben a püspökség visszakerült ősi székhelyére, Gyulafehérvárra. Az Alvinci Uradalom a 18. században az erdélyi székeskáptalan irányítása alá került.

A kiegyezés után az erdélyi püspökség birtokaival, uradalmaival, különféle alapítványaival és alapjaival való foglalkozás egyre modernebb és széttagoltabb adminisztrációt igényelt. Az előző fondhoz tartozó uradalmak irányítása folytatódott, de a feudalizmus rendszerének megszűnte következtében új módszereket igényelt. A püspökségen belül az egyházi vagyon kezelésére és annak ellenőrzésére még 1875 előtt egyházmegyei Számvevői Hivatalt hoztak létre, amelynek szervezetét 1875. január 1-jétől megújították és korszerűsítették. Ettől kezdve a számvevő hivatalban egy elnök, egy alelnök, öt számtiszt és egy jegyző dolgozott. A számvevői hivatal minden héten egyszer ülést tartott, de szükség esetén erre hetente többször került sor. A hivatal ellenőrizte az egyházmegye templomainak, iskoláinak, kórházainak, valamint alapítványainak vagyonkezelését és azokról különféle nyilvántartásokat vezetett. A Számvevői Hivatallal egy szervezetben működött a Központi Pénztár, amely a konkrét kifizetéseket intézte. Létezett továbbá az erdélyi püspöki uradalom jószágigazgatósága, amelynek gazdasági iratait, számadásait a dualista-kor kezdetétől már itt helyeztük el. A századforduló után a Számvevői Hivatal működése kibővült az alapítványok felügyeletével. Ebben az időben a sematizmusokban már mint „Exactoratus Rationum et Fundationum Dioecesanarum” néven szerepel. Az iratokban Számvevői és Alapítványi Hivatalként találjuk, amely később a 20-as években „Alapítványi Hivatal, mint számvevőség” formára alakul át. Az 1930-as években az Alapítványi Hivatal elkülönült a számvevőségtől és teljesen önálló iratkezelést folytatott. Ennek iratait külön állagban helyeztük el, de itt is felhívjuk a figyelmet, hogy az itteni iratok és az Alapítványi Hivatal 1933 utáni külön iratai között kapcsolódások találhatók. A Számvevői Hivatal a II. világháború után Gazdasági Hivatallá alakult át és különböző elnevezésekkel napjainkig folyamatosan intézi a püspökség, illetve az érsekség pénzügyeit.

A Kegyes Iskolák Rendje (Ordo Scholarum Piarum) közismert nevén a piarista rend 1666-ban telepedett le Magyarországon, és viszonylag gyorsan elterjedt, az általa fenntartott, gimnáziumok iránti nagy igény következtében. Az elsősorban oktatással foglalkozó rend Erdélyben három helyen telepedett le a 18. században. Első rendházukat 1717-ben Besztercén, az egykori domonkos kolostor helyén állították fel, ahol 1878-ig vezették a gimnáziumot. Medgyesen 1741-ben nyílt meg redházuk és iskolájuk, amely 1789-ig működött. Legfontosabb és legjelentősebb központjuk Kolozsváron volt, ahová a jezsuita rend feloszlatása után kerültek 1776-ban. Mária Terézia rájuk bízta az akkor egyetemmé fejlesztett intézményrendszer gimnáziumi és filozófiai tagozatait, amelyeket egészen 1948-ig vezettek, tekintetbe véve, hogy a filozófiai (bölcsészeti) líceum 1850 után beolvadt a gimnáziumba, mint annak 7. és 8. osztálya. Az 1948. évi államosítás után a Kolozsváron maradt piaristák egyénileg, lelkipásztori, tudományos és magántanári munkával tartották fönn magukat.

A jezsuita rend Báthory István támogatásával 1579. október 1-én nyitott rendházat és gimnáziumot Kolozsmonostoron, amely rövidesen Kolozsvárra költözött, ahol 1581. május 12-én akadémiát alapítottak. 1579-től Kolozsvár mellett Gyulafehérváron és Nagyváradon is jezsuita iskolák és rendházak nyíltak. 1588-ban a medgyesi országgyűlés határozata alapján kiűzték a jezsuitákat Erdélyből, de 1595 áprilisában visszatérhettek. A 15 éves háború után a kolozsvári országgyűlés 1607-ben a katolikus főurak tiltakozása ellenére újra kimondta a jezsuiták eltávolítását Erdélyből. 1614-ben Bethlen Gábor egy szerényebb méretű iskola működését újra engedélyezte Kolozsmonostoron, amely ettől kezdve 1660-ig a források tanúsága szerint folyamatosan működött. 1660 és 1667 között az iskolai forrásokban nincsenek új bejegyzések, de 1667 februárjában már bizonyosan folytatta tevékenységét. 1692-ben a jezsuiták Kolozsváron megkapták az óvári templomot és a volt unitárius kollégiumot, ahol 1698. november 17-én újra nyitották 1603 óta szünetelő akadémiájukat. 1692-ben iskolát alapítottak Nagyszebenben, 1713-ban Brassóban. 1711-ben kisgimnáziumot nyitnak Marosvásárhelyen, 1716-ban Gyulafehérváron. Székelyudvarhelyen 1625-től van adatunk a jezsuiták működésére, előbb kisgimnáziumot, majd 1736-tól hatosztályos nagygimnáziumot tartottak fenn a városban. A rendet 1773-ban Erdélyben is feloszlatták.

A Szent Családról elnevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek 1864-ben kerültek Erdélybe, ahol elsősorban szociális tevékenységre vállalkoztak. Rendházaik voltak Brassóban, Kolozsváron, Nagyszebenben és Petrozsényben. A nővérek vezetése alatt volt többek között a nagyszebeni püspöki nevelőintézet is. A kommunista diktatúra idején a rendet betiltották, de napjainkban újra működik Székelyudvarhelyen, Kézdiszentléleken, Déván és Csíkszépvizen.

A konventuális ferences, más néven minorita rend évszázadok óta működött Magyarországon. A ferencesek másik fő ágától (obszervánsok) a 15. században váltak szét, és a 17. század végén települtek meg Erdélyben. 1714-ben alakult meg a Szentháromságról nevezett erdélyi őrségük. Legfontosabb rendházaik és iskoláik Gyulafehérváron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Medgyesen, Besztercén, Nagyenyeden voltak. Rájuk vonatkozó iratok a püspöki levéltárban nagy számban találhatók, ebben az állagban csupán egy táblázatos kimutatást őrzünk.

A gyulafehérvári római katolikus gimnázium Erdély egyik legrégibb katolikus középiskolája volt. Báthory István rendelkezése nyomán 1579-ben a jezsuiták kisgimnáziumot nyitottak a városban, amely 1588-ig működött. 1595-ben újra megnyílt, és ezúttal szünetekkel, de 1603-ig maradt fenn. Bethlen Gábor fejedelemsége idején 1615 novemberében a jezsuiták ismét megnyithatták iskolájukat és legalább 1653-ig újra működtették. Ezután hosszabb szünet következett és a városban már csak 1716-ban nyílt meg ismét a jezsuiták iskolája. A rend feloszlatása után állami katolikus gimnázium lett és működése 1848-ig folyamatos volt. A gimnázium épülete 1849-ben leégett, így újra csak 1853-ban nyílt meg immár nyolc osztályos főgimnáziumként. Az Erdélyi Katolikus Státus 1898-ban lebontatta az egykori domonkos, majd jezsuita templomot és 1899-re felépítették az új római katolikus főgimnáziumot. A gimnáziumot 1922-ben Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspökről nevezték el (Erdélyi Róm. Kath. Státus alba-iuliai-gyulafehérvári Majláth főgimnáziuma), és működését 1948-ig folytatta. A kommunista hatalomátvétel után, 1948-ban a nagyhírű iskolát államosították.

A Szatmári Irgalmas Nővéreknek Hám János szatmári püspök 1843-ban alapította mint az irgalmas nővérek egyik önálló kongregációját. Mivel központjuk az I. világháború után Románia területére került, az erdélyi püspökkel való levelezésük megmaradt a levéltárban. Erdélyben is számos kórházban végeztek gyógyító tevékenységet.

A Páli Szent Vincéről elnevezett Szeretet Leányai Társulata (amelynek tagjait Magyarországon irgalmas nővéreknek nevezték) az egyik legismertebb, és legelterjedtebb női szerzetesi kongregáció, amelyet 1629-től Párizsban alapítottak. Az elsősorban szociális tevékenységgel foglalkozó nővérek szegényházakban, öregotthonokban, gyermekotthonokban és főleg kórházakban tevékenykedtek. Magyarországra Grazból érkeztek 1852-ben, amikor első házukat a Vas megyei Pinkafőn megalapították. A 19. században szerte az országban elterjedtek, és rendkívül sok szociális és oktatási intézményben működtek. Gyulafehérváron Haynald Lajos erdélyi püspök idején, 1856-ban telepedtek le, és innen kezdve gyakran gyulafehérvári irgalmas nővéreknek is nevezték őket.

Az orsolyita nővérek rendházaikban gyermekneveléssel és beteggondozással foglalkoztak. Magyarországon már 1676-ban volt egy kolostoruk Pozsonyban, de inkább a 18. században erősödtek meg. Ekkor kerültek 1733-ban Erdélybe, megalapítva nagyszebeni rendházukat. Később ők kezelték az ottani Teréz Árvaházat, amelynek anyaga a levéltár más fondjaiban található. A levéltárban 19. századi levelezés és néhány 20. századi kimutatás maradt meg az orsolyiták anyagából.

A Misszióspapok Társasága (Congregatio Missionis, lazaristák) szerzetesi kongregációt Páli (de Paul) Szt. Vince (1581–1660) alapította Franciaországban. Magyarországon első önálló rendházukat 1898-ban Piliscsabán hozták létre, majd Budapesten nyitottak missziós házat. Erdélyben az I. világháború alatt Kolozsváron, Szamosfalván és Csíkszeredában végeztek lelkipásztori feladatokat. A levéltárban csupán néhány levelük maradt meg a két világháború közötti évekből.

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek kongregációja 1858-ban telepedett meg Magyarországon, ahol a csanádi püspök segítségével Temesváron hozták létre anyaházukat. A rend különböző szintű tanítói tevékenységet végzett, így Erdélyben Kolozsváron és Désen. Irataik töredéke maradt meg az 1940-es évekből.

A Szociális Testvérek Társulata 1923-ban alakult gyermek- és családvédelmi céllal. A két világháború között Aradon működtek, mindössze egy táblázatos kimutatás található a levéltárban.

Kászonyi Alajos (Csatószeg, 1875. febr. 15. – Gyulafehérvár, 1946. máj. 22.) teológiai tanár, plébános. Teológiai tanulmányait Bécsben, a Pazmaneumban végezte, 1899-ben szentelték pappá. 1908–1921 között Karcfalván plébános, majd 1921-től teológiai tanár, rektor, pápai prelátus, gyulafehérvári plébános.

Buday János (Balánbánya, 1867. márc. 12.–Gyulafehérvár, 1944. jún. 17.) plébános, kanonok. 1891-ben szentelték pappá. Előbb Lupényben, majd 1913-tól Petrozsényben plébános és hunyadi főesperes, később gyulafehérvári székesegyházi kanonok. Munkája: A hunyadi főesperesség rövid története. Budapest. 1912.

Majláth Gusztáv Károly, gróf (Bakóca, 1864. szept. 24. – Budapest, 1940. márc. 18.) erdélyi r. k. püspök, Majláth György (1818 – 1883) országbíró fia. A gyilkosság áldozatává lett atyja halála után két évvel, 1885-ben fivérével együtt grófi rangot nyert. Strassburgban államjogot, majd Budapesten és Bécsben teológiát tanult. Később az esztergomi papnevelőben felügyelő és Komáromban helyettes plébános. 1897-ben erdélyi püspökké nevezték ki. Sokat tett iskolák, kulturális intézmények alapítása és fejlesztése érdekében. 1935. novemberétől egészségi okokból visszavonult püspöki hivatalától, a budapesti Vöröskereszt Szanatóriumban kezelték, élete hátra levő részét itt töltötte. Előbb a Regnum Marianum kápolnájában, majd lerombolása után 1951-ben, titokban az Egyetemi templom kriptájába temették el.

Beke Antal (Barót, 1838. jan. 19. – Gyulafehérvár, 1913. máj. 9.) történetíró és kanonok, teológiai valamint bölcseleti tanulmányait a bécsi Pazmaneumban végezte, 1860-ban szentelték pappá. Brassóban segédlelkész, ezután a gyulafehérvári papnevelő felügyelője, illetve kormányzója, egyházjog és történelem tanára, a Batthyány-könyvtár őre. 1872. máj. 1-től az erdélyi székesegyházi káptalan kanonokja. 1867-től Fogarasy Mihály püspöknek több évig titkára, az erdélyi püspöki szentszék jegyzője és ülnöke. 1883-tól a III. oszt. vaskorona-rend lovagja. Történelmi értekezéseket és egyéb közleményeket írt katolikus lapokba és folyóiratokba.

Megjelent munkái: Rákóczy György és a porta, Budapest, 1888; Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárt, I-III, Budapest, 1896; A kolozsmonostori konvent levéltára, Budapest, 1897.

Boros József (Arad, 1883. okt. 10. – Gyulafehérvár, 1972. jan.19.) nagyprépost. 1905-ben szentelték pappá. Mint püspöki titkár, levéltáros, irodaigazgató, kanonok, majd nagyprépost mindig Gyulafehérváron élt. A székesegyházról írt tanulmánya kéziratban maradt fenn.