Affichage de 3465 résultats

A mai plébánia területén fekszik a volt kolozsmonostori bencés apátság egykori templomának szentélye, amelyet I. Béla alapított. Ez az apátság 1874-ig hiteleshelyként működött. A nagy tatárjárás alatt pusztult el, de I. Béla újraalapította. A reformáció után, a bencés rend megszűntével a kolostor világi kézre került. Báthori István adományából 1603-ig a jezsuiták használták, majd iskolát is tartottak fenn 1615-től. 1690-től a romos templomot újra a jezsuiták gondozták. A szentélyt 1818-ban alakították kápolnává. 1924–1992 között a görög katolikusok használták bér fejében.

A kidei plébániát a pápai tizedjegyzékben említik először. Temploma és hívei a református felekezethez csatlakoztak a reformáció idején, és rövid ideig unitáriusok is voltak, míg Bethlen Gábor idején végleg meg nem állapodtak a helvét hit mellett. A 18. században többen katolikus hitre tértek, és a régi templom visszafoglalására is kísérletet tettek, de eredménytelenül. A plébániát 1766-ban szervezték meg ferencesek kezdeményezésére, és a templomot is ekkor építették. A jelenlegi templom építését 1824-ben fejezték be, titulusa Nepomuki Szent János, de ma a Jézus Szíve búcsút tartják a hívek. Kidét jelenleg a szamosújvári plébániáról látják el, noha a kolozs–dobokai főesperesi kerülethez tartozik. Levéltára az ellátásból adódóan került be a Szamosújvári Gyűjtőlevéltárba.

Az 1280-ban először említett Szamosfalva temploma a tatárjárás után épült. A reformáció idején a templomot a reformátusok használták, amelyet 1724-ben kapott vissza a katolikus egyház.

Nagysármás település katolikus kápolnája 1937-ben épült. A faluban 1940–1944 között önálló katolikus lelkészség működött. Csekély mennyiségű levéltári anyaga is ezt a rövid önállósági időszakot tükrözi.

Mócs település első okleveles említése a 13. századból maradt ránk. A Pap-hely nevezetű hegy oldalában épült templomát a reformáció időszakában a református felekezetűek használták. A katolikus plébániát 1731-ben szervezték újjá. 1782-ben Eszterházi Borbála úrnő adományozta azt a helyet, ahol a mai templom és temetőhely található. Haller János gróf a régi templomot lebontatta, majd helyébe felépíttette a mostani templomot, amely 1783-ra készült el és Urunk Mennybemenetelének tiszteletére szentelték fel. Utolsó helyben lakó papja Balázs Pál volt. A katolikusok száma 1910-ben 592 volt, 2010-ben 27.

A katonai egyházközséget az 1327-es évben említik először Kathana néven. 1332-ben a közösség papja Petrus volt. A reformáció ideje alatt, 1552-ben lakói reformátusok lettek. A katolikus megújulás idejében visszatértek ősi vallásukhoz és újjászervezték a katolikus életet. 1731-ben már sokkal több volt a katolikus lakó, mint a református. A mai katolikus temető helyén bencés kolostor és templom állt, mely a Basta-korszakban pusztult el, köveit a későbbi polgári építkezésekhez hordták szét. Anyakönyveit 1739-től vezetik. A Haller grófi család támogatásával új templomot építettek 1802 és 1806 között. 1739-ben Csatári Nagy József megvásárolta az Apafi birtokot a plébánia javára. 1750-től volt katolikus iskola, amit 1948-ban államosítottak. 2007-ben ezt az épületet a plébánia visszakapta, ma orvosi rendelőnek és patikának használják.

Az 1333-as pápai tizedjegyzék Villa Georgii néven említi a falut. Az ősi templom alapja ma is látható, a falutól keletre állott, és ott volt maga a falu is. A tornyon szereplő dátum 1530 (1570?) újítást vagy új templom építését jelzi. A ma is meglévő katolikus templomot 1748 végén a katolikus hívek Haller Gáborné Károlyi Klára segítségével visszakapták, mivel a falu lakossága a reformáció idején a templommal együtt református lett. A reformátusoknak újat építettek. 1750-től a györgyfalvi templom újra plébánia volt. 1770-től létezett katolikus iskola Györgyfalván, amely többször szünetelt. 1919-ben Rónai Jenő újraindította, de 1938-ban ismét bezárták. Iskolaként utoljára 1940-től 1948-ig működött.

A kézdi–orbai főesperesi kerület egyik legrégebbi plébániája. Nevezetes a Damokos Kázmér püspök által összehívott 1685-ös egyházmegyei zsinat, amelyet a település könnyű megközelíthetősége miatt tartottak itt. A reformáció ugyanis megtépázta a közeli Kézdivásárhely katolikusságát, így ott nem lehetett zsinatot tartani. A 17. század végén a szomszédos Nyújtod filiája, majd 1783-tól újból önálló egyházközség lett.

A falu Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt temploma 1685-ben épült, 1775-ben javították, de az 1802-es földrengés olyan mértékben károsította, hogy hatósági felszólításra végül 1817-ben le kellett bontani. A hívek az Erőss Gábor által ajándékozott telken, a papilakkal szemben kápolnát építettek, amely a hívek töredékét volt képes befogadni. Ezért 1826–ra új templomot építettek gróf Szepessy Ignác püspök és gróf Ferrati Erzsébet pénzadományából. Az építkezést báró Purcel János a 2. székely határőr gyalogezred kapitánya felügyelte.

A falu első okleveles említése 1366-ból származik. Középkori katolikus hívei a hitújítás idején lutheránusok lettek. A jezsuiták 1752-ben kezdték el a térítést Brassó központból, és kápolnát is építettek. Ezt a közösséget Sztoyka Zsigmond püspök plébániává nyilvánította 1755-ben. A kápolnát 1766-ban viharkárosulások érték, így a plébánialakban miséztek egészen 1770-ig. Ekkor Batthyányi Ignác püspök támogatásával templomot építettek.

Sepsiszentgyörgy temploma már a 13. századból ismert. 1547-ben, gótikus stílusban építették át. A reformáció alatt református, majd unitárius kézre került, míg végül a reformátusok szerezték meg végérvényesen.

A városba telepített Császári és Királyi Huszárezred katolikus katonái számára 1762-ben egy fakápolnát, majd 1786-ban egy kőkápolnát építettek. A ma is álló templomot 1832–1836 között építették Szent József tiszteletére a székely határőrezred költségén. Az építkezést Kovács Miklós püspök is támogatta 1000 forinttal. Mai alakját az 1895–1902 között végzett átalakítással és bővítéssel nyerte el. Noha már 1765-től anyaegyházként szerepelt, 1824-ig tábori lelkészként az illyefalvi pálosok és a minorita szerzetesek vezették. Ez után a sepsikőröspataki lelkész vezette a plébániát, majd 1849-től az illyefalvi, 1851-től a sepsiszentiváni (szentivánlaborfalvi) plébánosok látták el. 1854-ben kapott saját plébánost Kapatán Márton személyében. Katolikus iskolája 1915-ben létesült ferences nővérek vezetése alatt.

Szentivánlaborfalva templomát, amelyet Keresztelő Szent János tiszteletére szenteltek, már a pápai tizedjegyzék is említi. A reformáció idején hívei reformátusok, majd unitáriusok lesznek a templommal együtt. 1725-ben a Henter és a Kálnoki családnak köszönhetően a templom visszakerült a katolikusokhoz, akik addig a Henter család udvari kápolnájába jártak. A templom visszavétele után többen visszatértek a katolikus hitre. Ezt a templomot 1775–1777 között javították. Az 1802. évi földrengéskor összeomlott templomot alapjaiból kellett újjáépíteni.

Sepsibükszád templomát 1867-ben építették Nagyboldogasszony tiszteletére, és gróf Mikó Miklós segítségével fejezték be. A plébánia 1919-ben önállósult, addig Mikóújfalu filiája volt.

A település Bükszád–Üvegcsűr néven a gróf Mikó Imre üveggyára mellett terült el, ahol temploma is volt 1812-ben. Ezt a templomot 1830-ban lebontották, a falut pedig az Olt völgyébe költöztették be. Előbb Málnás filiájaként említik az egyházközséget, majd mint plébánia 1815-ben önállósult. A plébánia és a kántori lak 1903-ban épült.

Középkori templomáról már a pápai tizedjegyzék korszakából értesülünk, amely a reformáció idején a protestánsok kezére jutott. Egy ideig közösen használták a reformátusok és az unitáriusok, majd végül 1568-ban unitárius gondozásban maradt. A katolikusok a Kálnoki család kastélyában épült kápolnát is használták. A katolikus restaurációt követően a hívek a templom visszaadását 1752-ben kérelmezték, amely 1781-ben valósult meg. Ezt a templomot 1788–ra javították ki, és 1796-ban szentelték fel, majd ezt követően 1859–1868 között építettek újjá. Vakolata alatt középkori freskótöredékeket tártak fel.

Nagybaconban 1936-ban épült egy kápolnatemplom a Kapatán Imre által adományozott telken, szintén az ő támogatásával. Ezt a templomot Jézus Szent Szíve tiszteletére szentelték fel. A nagybaconi katolikus híveket Barótról látják el, levéltári anyagának töredéke is innen került elő 2009 októberében. Az iratanyagot Pénzes Lóránd történelemtanár rendezte.

Köpecen 1936-ban egy malomhelyiséget alakítottak át kápolnává, és Fájdalmas Szűzanya tiszteletére szentelték fel.

Első említése a pápai tizedjegyzék idejéhez fűződik. Feltételezik, hogy a település a középkori templom védőszentje, Szent Ilyés után kapta a nevét. A mai vártemplom a 15. század közepén épült. A reformáció korában református kézre került, és rövid ideig az unitáriusok is bírták. A katolikus hitélet Illyefalván 1698 után indult újra, fából épült kápolnáját (Páduai Szent Antal tiszteletére) az esztelneki származású Nagy Mózes építtette 1701-ben, aki pálos szerzetesek gondozására bízta a plébániát. A pálosok a rend feloszlatásáig, 1786-ig vezették az egyházközséget. A fakápolna helyébe 1754-ben építettek egy kőtemplomot, amelyet földrengés rombolt le. Helyébe 1824–1827 között egy új templom készült, a jelenlegi templomot 1886–1887 között építették.

Kőhalomban már a szász telepesek előtt királyi vár létezett a 11. században, amelyben kápolna is állt. Kőhalom 1502-ben a szász dékánság székhelye volt. Plébániatemplomának építése a szászok betelepülésének idejére tehető. Az épület lutheránus kézre került a reformáció idején. Glatz András konvertita 1761-ben építtetett katolikus kápolnát fia kriptája mellé, amelyet 1779-ben bővítettek ki. Ez a kápolna 1802-ben leégett, Kőhalom új templomát 1808-ban szentelték fel. A 19. századi sematizmusok szerint már 1753-tól anyakönyvet vezettek.

Brassóban a vallásos élet 1211-ben indult meg a Német Lovagrend letelepedésével a Barcaságban. Első templomuk a mai Fekete–templom helyén állott és Szent Katalin tiszteletére épült, amely a tatárjáráskor megrongálódott. A 14. századtól, mint plébániatemplom, rendeltetését a Fekete–templom vette át. Brassó katolikus hívei 1530 körül a lutheránus felekezethez csatlakoztak.

A mai plébániatemplom helyén állt az 1325-ben épült domonkos templom. A reformáció után sokáig raktárként szolgált, míg 1713-ban a Keresztelő Szent János tiszteletére épült templomot kapták meg a katolikusok, majd a domonkosokét. A jezsuiták kezdeményezéséből, a jelenleg is álló plébániatemplom 1773–1787 között épült barokk stílusban Szent Péter és Pál tiszteletére.

Brassó és Nagyszeben, szászföldi központi településekként királyi kiváltságos területnek számítottak a középkorban. Dékánság elnevezés alatt működtek, nem tartoztak az Erdélyi Püspökséghez, missziós területnek számítottak. A katolikus restaurációt követően, az 1761–1762-es plébánia-összeírásokban már szerepeltek. 1766-ban dékánság (decanatus) név alatt tűnnek fel Brassó és Nagyszeben központokkal, és ugyanitt szerepel Miklósvár is főesperességként.

Az 1761-es egyházmegyei sematizmusban a jelenlegi sepsi–barcasági főesperesség plébániáiból néhány a háromszéki főesperesi kerülethez tartozott: Szentivánlaborfalva, Miklósvár, Barót, Türkös és Illyefalva.

Az egyházmegye ezen egyházi adminisztrációs területe a 18–19. században a Barcasági Dékánság és a (Sepsi)–Miklósvári főesperesség (Decanatus Barcensis et Archidiaconatus Sepsi atque Miklósvár) név alatt működött. A jelenben is használt sepsi–barcasági főesperesség elnevezés a 20. század közepén alakult ki, és a két történeti földrajzi elnevezés összekötéséből származik.

A kerület főesperességi központja a katolikus megújhodást követően Brassóban volt. Ez a főesperesség 1782-ben nyolc plébániából állt: Brassó, Barót, Miklósvár, Fogaras, Türkös, Bodza, Tömös és Törcsvár. Az 1846. évi sematizmusban 13 plébániával jegyzik. Ezek a következők: Barót, Bodza, Brassó, Hídvég, Felsőtömös, Illyefalva, Sepsikőröspatak, Miklósvár, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Szentivánlaborfalva, Törcsvár és Türkös. Ez a felépítés 1882-ben is megmaradt.

A főesperesség központját 2005-ben költöztették át Sepsiszentgyörgyre, ahol mindmáig található. A sepsi–barcasági főesperességet jelenleg 19 plébánia alkotja. Ezek közül három plébánia Sepsiszentgyörgy székhellyel a 20. század végén alakult.

A szépmezői medencében fekvő falu első említését az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzékek tartalmazzák. Nevét Szent Gedeontól, a 13–14. században épült templom védőszentjéről kaphatta. A 14. században gótikus stílusban átépített, várfallal körülvett temploma a 17. században a reformátusok tulajdonába ment át. A katolikusok számára 1905-ben építettek kápolnát Jézus Szent Szíve tiszteletére. Kis létszámú katolikus közösségét Sepsikőröspatakról látják el.

Az 1332. évi pápai tizedjegyzékben szereplő falunak feltehetően a 13. század első felében épített, várfallal körülvett temploma volt, amelyet a 15. században jelentősen átalakítottak. A várfalat 1639-re teljesen átépítették. A falu lakossága az 1560-as években tért át az unitárius hitre, és átvette a templomot is. A katolikus megújulás időszakától a falu kisszámú katolikusai a közeli Sepsikőröspatakhoz tartoztak, innen látják el őket ma is. A katolikusok a 17. században építettek kápolnát maguknak, a 18. században pedig templomot emeltek Szent István tiszteletére, amely ma is használatban van.

Barótot korán említik az oklevelek (1224, 1332–1334). Egyed Ákos történész szerint Barót Székelyföld első oklevélben említett települése. Középkori temploma helyébe a hívek költségéből 1564-ben építettek újat, amelyet 1760–1767 között teljesen átépítettek. Szentélye Keserű György nagyváradi kanonok hozzájárulásából épült. A templomtorony az 1802-es földrengéskor összeomlott, 1822-ben építették újjá. A reformáció idején csak átmenetileg hódított a hitújítás, mivel Nagy Baróti Katalin szervezésével megakadályozták a térítést, és Barót katolikus maradt. A templom középkori védőszentje Szent Miklós volt, az új templomot már Szent Adalbert tiszteletére szentelték A második bécsi döntés után a Barcasági Dékánság a Román Királysághoz került és az ottani főesperesség központja Brassó maradt, ezért 1940–1945 között Barót lett a Sepsi–Miklósvári főesperesség központja.

Mikeszászát 1267-ben említik először a források. Középkori temploma a hívekkel együtt lutheránus lett. A templomot a katolikusok a 18. század második felében használhatják, 1782-ben császári rendelet osztja meg a templomot a lutheránusok és a katolikusok között: a templombelső a katolikusé, a templomkórus és a plébánialak az evangélikusoké. Ezt a templomot 1797-ben újították fel, védőszentje a Szentháromság. Mikeszászának 1882-ben 45, míg 2000-ben 42 katolikus hívője volt.

Kiskapus a 15. század elején jelentkezik az oklevelekben. Középkori katolikus hívei a hitújítás idején a lutheránus hitre tértek. Az 1760-as években sokan visszatértek a katolikus felekezethez, de 1772-ben visszafoglalt templomukat a gubernium visszaítélte a lutheránusoknak. Templomukat 1779-ben építették Urunk Mennybemenetele tiszteletére.

Vulkánban a széntelepek feltárása 1896-ban kezdődött. Betelepítése székely, cseh, stájer, bukovinai és lengyel bányamunkásokkal 1900-ban, a bányászat fellendülésekor indult be, a salgótarjáni bányatársulat széntelepeinek megnyitásával. 1906-ban helyi lelkészséget (expositura) szerveztek, 1911-ben építették templomát és plébánialakját. Önálló plébánia 1919-től lett, korábban Petrozsényből és Hátszegről látták el.

Hosszúaszó középkori plébánia, 1309-ben említik először Longavalle néven. A reformációkor a szászok lutheránusok, a magyarok reformátusok lettek. A katolikus hitélet a 18. században éledt újra a medgyesi ferencesek lelki gondozásával. A mostani templomot 1769-ben építették Nagyboldogasszony tiszteletére, a plébániát 1772-ben alapították. A templomot 1860-ban újították fel. A kb. 35 hívőből álló katolikus közösséget jelenleg Kiskapusról látják el.

Sztrigyszentgyörgyön már a középkorban létezett katolikus templom és plébánia, a település nevét is a Szent György tiszteletére szentelt templomáról kapta. 1377-ben Zengwrg néven fordul elő az oklevelekben. A reformáció idején a templom református kézre jutott a hívekkel együtt. A századfordulón betelepült bukovinai székelyek részére 1935-ben építettek templomot, amelyet Pusztakalánból gondoznak.

A nagy történelmi múlttal bíró Vajdahunyadot már a pápai tizedjegyzék is említi, mint plébániát. A középkorban a Hunyadi család fészke volt, várát már 1267-ben említik a források. Ferences templomát és kolostorát Hunyadi János építtette 1442-ben. A reformáció zavargásaiban a templom leégett. A szerzetesek 1710-ben tértek vissza. Templomuk teljes felújítását 1773–ra fejezték be. Ugyanezt a templomot 1881-ben építették újjá. A vasgyár terjeszkedése következtében 1910-ben ezt lebontották és újat építettek a város másik szegletében. Vajdahunyadon a 20. század első felében ferences teológia is működött.

A zsil-völgyi szénbányászat beindításával Ópiski mellett vasúti csomópont létesült, ahová új, katolikus lakosok költöztek. A katolikusokat Déváról gondozták az 1870-es évek elejétől, majd 1877-től Hátszeg látta el őket, a szentmiséket magánházban tartották. A templomot és a plébániát 1883–1886 között Lönhart Ferenc erdélyi püspök építtette fel saját költségén. A nagyági származású püspök a templom udvarában épült sírkriptában nyugszik. A piskitelepi népiskolát 1872-ben alapították. A plébánia fennállásnak 25. éves jubileumára 1911-ben Domián Alajos egyháztanácsjegyző emlékkötetet jelentetett meg. A piskitelepi egyházközséget ma Csernakeresztúrról gondozzák.

Az 1870-es években épülő vaskohó beindulásakor többnyire német anyanyelvű katolikus lakók települtek Pusztakalánba. Kezdetben Piskitelepről látták el őket. Templomát 1902-ben építették, plébániáját 1910-ben.

Szászváros egyházközség már a 13. század elején létezett. Hajdani templomát Szent Ambrus tiszteletére építették, innen ered a város német neve is (Broos). A ferencesek a 14. század második felében kerültek ide, amikor Károly Róbert felesége, Erzsébet királyné kolostort és templomot építtetett nekik. A templom és a zárda a reformációkor a reformátusok használatába került, majd 1661-ben a tatárjáráskor elpusztult. A ferences rend szerzetesei Szászvárosba 1730 táján kerültek vissza. A ma is álló, újkori templomot 1749–1754 között építették a régi alapjaira. 1880-ban a templomhajót kibővítették és új tornyot építettek. A templom mellett katolikus iskola is működött 1739-től.

Gróf Steinville erdélyi főhadparancsnok 1706-ban a Sebes folyó völgyében üveghutát és vaskohót létesített. A katolikus munkások lelki igényeinek kielégítésére fakápolna szolgált, majd 1790-ben a kincstár költségén egy új templomot építettek. A plébániát 1730-ban állították fel. Anyakönyveit is ettől az évtől vezették. Az ipartelep fokozatosan lehanyatlott, az egyházközség a 19. század vége fele hívők nélkül maradt, és fiókegyházzá minősült vissza. Míg 1882-ben még önálló plébániaként szerepel a sematizmusokban, 1893-ban már Szászsebes fiókegyháza.

Petrilla templomát 1914-ben építették Szent Borbála tiszteletére, majd 1926–1927 között kibővítették. 1921-ig Petrozsényből gondozták.

A zsil-völgyi szén kitermelésével és a különböző bányászati részlegek beindításakor a 19. század második felében székely, cseh, lengyel, stájer és bukovinai katolikus bányásztelepesek tömege népesítette be Petrozsény, Petrilla, Lónya, Lupény, Iszkrony, Aninósza, Vulkán és Urikány Hunyad megyei helységeket. Ezek közül elsőnek Petrozsény fejlődött ki, ahol már 1858-ban a Brassói Bányatársaság megkezdte kutatásait. A hívek lelki gondozását a nem messze lévő Hátszeg ferencesei látták el. Ezért 1871-ben, a könnyebb adminisztráció érdekében, Petrozsényt önálló egyházközséggé szervezték – Piringer József első plébánosával. Temploma 1886–1887 között épült a brassói bányatársulattól kapott telekre. A mallersdorfi ferencrendi nővérek 1893-ban hat elemi osztályú leányiskolát indítottak, amelyet 1905-ben polgári leányiskolával bővítettek. A római katolikus elemi fiúiskolát 1919-ben nyitották meg.

A petrozsényi egyházközség történetét részletesen Pozsonyi József volt petozsényi segédlelkész ismerteti 1938-ban megjelent kis könyvében. Munkájában taglalja a Zsilüvölgy rövid történelmi hátterét, a petrozsényi plébánia létrejöttének körülményeit, a plébánia működésének történetét papjai időrendjében, valamint az iskolákat és a vallásos egyesületi életet is bemutatja.

Nagyhalmágy templomát 1775-ben építették gróf Bethlen József adományából, kegyurának védőszentje, Szent József tiszteletére. Bulgarita és stefanita szerzetesek vezették a plébániát, akik egyben az alapító Bethlen-család udvari lelkészei is voltak. Az egyházközség nagy pusztításokat szenvedett el az 1784-es Horea-felkelés idején, valamint az 1848–1849-es forradalom alatt: templomát romba döntötték, híveit megtizedelték. 1849-től Körösbánya fiókegyháza lett pap és templom nélkül. 1786-ig a csanádi egyházmegyéhez tartozott Kőrösbányával együtt, ekkor csatolták az erdélyi egyházmegyéhez. Katolikus hívei már nincsenek.

Nagyág település az 1700-as évek elején jött létre az aranybányák megnyitásával. A települést fokozatosan német, olasz, cseh és krajnai bányászok népesítették be. A katolikus bányászcsaládok lelki igényének kielégítésére 1753-ban fakápolnát, majd 1777-ben a bányászok költségén kőtemplomot építettek a Szűzanya tiszteletére. Kezdetben (1753-tól) a plébániát dévai ferencesek gondozták, majd 1783-tól az egyházközséget világi papok adminisztrálták. Itt született Lönhart Ferenc (1819–1897) erdélyi püspök. Jelenleg Nagyágnak csak néhány elrománosodott híve maradt, akiket a Déva-telepi ferences atyák gondoznak.

A marosillyei uradalmat a 13. század második felében említik először. Ugyanitt a Dienesi család váráról 1468-ból van írásos feljegyzésünk. A család kihalása után ezt a várat Báthori István fejedelem és iktári Bethlen Farkas birtokolta, majd ez utóbbinak leszármazottai. A közhiedelem szerint itt született Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1580-ban. A várat a 18–19. században átalakították, középkori épületegyütteséből csupán a Veres-bástya maradt meg.

Marosillye plébániáját 1747-ben alapították. Kezdetben itt pálosok működtek, később ferencesek látták el. Templomát 1900-ban restaurálták. Marosillye híveit jelenleg a dévai ferencesek gondozzák. Levéltári anyagáról nincs tudomásunk, Bartalis János fr. OFM elbeszélései szerint ez is elpusztult. Fennmaradt anyakönyvét a dévai ferenes plébánián őrzik.

Első kápolnája a bányásztelepesek részére 1911-ben épült, majd 1926–1927-ben kibővítették. Mint helyi lelkészség 1912-ben önállósult, addig Petrozsény látta el. Ma Petrilláról gondozzák, nincs helyben lakó papja.

Lupény egyházközség részletesebb történetét Faragó Vilmos (1902–1957), volt lupényi plébános kéziratából ismerjük meg. A szénbányászat megindulásával és a vasút kiépítésével idetelepült bányászok részére a helyi lelkészséget 1894 tavaszán szervezték meg. Bányatelepeit egy francia (lyoni) társulat lendítette fel 1890-ben, a vasutat 1892 júliusában avatták fel. Temploma 1900-ban épült Szent Borbála tiszteletére a bányatársulat és a hívek adományából, a plébániát pedig 1904-ben építették. Iskolája 1920-ban nyílt meg, 1948-ban államosították.

A körösbányai plébánia (rendház) alapítása az alvinci és dévai bulgarita ferences konvent terjeszkedésével hozható összefüggésbe. Az egyházközséget 1728-ban alapították, középkori romos templomát 1766-ban építették újra alapjaiból. A Horea–lázadás felkelő csapatai 1784-ben nagy pusztítást mértek az egyházközségre, az 1848–1849-es szabadságharcban a templomot felgyújtották, a katolikusokat elűzték. A templom renoválása csak 1854–re fejeződött be. E két esemény következtében a hívek nagyon megfogyatkoztak. Jelenleg Kőrösbányán egyetlen egy katolikus család él. Körösbánya és Nagyhalmágy plébániák, alapításuktól kezdve (1728, 1775) a csanádi egyházmegyéhez tartoztak egészen 1786-ig, ekkor csatolták az erdélyi egyházmegyéhez. Közös ellátásuk, gondozásuk az iratokban is megmutatkozik: 19. századi anyakönyveikből néhány mindkét plébániára vonatkozik. .

Fatemploma 1748-ban épült az újonnan betelepült bányászok részére, új templomát – Mária Terézia támogatásával – 1774-ben építtették. 1804-ig dévai bulgarita szerzetesek adminisztrálták és szervezték meg a hitéletet, majd világi papok kerültek a csertés–hondoli plébánosi székbe. 1918-ban még helyben lakó papja volt, az 1920-as évektől már Nagyág látta el. Csertés–Hondolt néhány évtizede Déváról látják el a csángótelepi templom ferences papjai.

Királybánya(toplica) plébániáját 1789-ben alapították. Létesítését a vasbányászat fellendülésével megsokasodott katolikus hívek lelki gondozása indokolta, melyet addig a vajdahunyadi ferencesek láttak el. Temploma a királyi kincstár bőkezűségéből épült. Anyakönyveit 1769-től kezdték el vezetni. A bányászat 19. századi hanyatlásával a hívek is megfogyatkoztak. A 20. század első felében Govásdia papjai látták el. Mivel Királybányát sohasem adminisztrálták Csertés–Hondol papjai, így feltételezhetően csellengő protokollumának Dévára kerülését a Govásdiát is gondozó vajdahunyadi ferencesek kapcsolatai magyarázzák.

A kudzsiri kohóüzemet a 18. században létesítette a magyar királyi kincstár. A vasgyár miatt betelepült, vegyes nemzetiségű mesterek, munkások pasztorációját az ósebeshelyi lelkész végezte, ritkábban a szászvárosi, alvinci vagy a vajdahunyadi, majd 1825-ben Kudzsiron katolikus templomot építettek. Ezt a templomot 1857-ig a szomszéd ferences plébániák (Ósebeshely és Szászváros) gondozták. 1857-ben Haynald Lajos püspök Kudzsirt önálló plébániává nyilvánította. Kudzsiron 1808-tól vezetik az anyakönyveket.

A hunyadi főesperesség már a tatárjárás előtt létezett, azonban első írásos említése a pápai tizedjegyzék korára tehető, ekkor tíz plébániájával jegyzik fel. Hunyad vármegyében a Maros és a Cserna folyók mentét, valamint a Sztrigy alsó folyását magyarok lakták a 14. században. Buday János 28 plébániát sorol a hunyadi főesperességhez az 1241–1556 közötti időszakban: Algyógy, Alkenyér, Arany, Bácsi, Bencenc, Brettye, Berény, Bózs, Déva, Felkenyér, Folt, Hátszeg, Vajdahunyad, Marosillye, Kásztó, Kéménd, Őraljaboldogfalva, Perkász, Pestes, Rápolt, Rákosd, Romosz, Solymos, Szarkafalva, Szászváros, Szentandrás, Szilvás és Tordos.

A püspökség szünetelése alatt (1556–1715) a protestantizmus nagy teret hódított ebben a térségben, a főesperesi kerület (vármegye) plébániáinak egy része evangélikus, másik része református lett. Az első plébánia Hátszegen kelt életre 1691-ben. Hátszeget a ferences szerzetesek által kezdeményezett és irányított Vajdahunyad (1721), Déva (1723) és Szászváros (1731) követte. Ekkor még e négy plébánia a gyulafehérvári főesperességhez tartozott. A közigazgatási szempontból jelentősebb gócpontokon szükségessé vált a plébániák alapítása: pl. Marosillyén (1747) és Dobrán (1776). A 18. század végén, a bányaipar fejlődésével a kincstár több plébániát létesített. A vasbányászat fellendülésének köszönhető Ósebeshely (1730), Gyalár (1783), Kudzsir (1788) és Királybánya (1789) plébániáinak alapítása. 1795-ben visszaállították a középkori hunyadi főesperességet Hátszeg székhellyel.

A hunyadi főesperesi kerület a 19. század második felében, a zsil-völgyi kőszénbányászat fellendülésével, újabb plébániákkal bővült és az 1871-ben megnyitott Piski–Petrozsény közötti vasútvonalnak köszönhetően. Sorban jöttek létre Petrozsény (1871), Piskitelep (1886), Lupény (1894), Vulkán (1906) és Lónyaitelep (1912) plébániái. Ezek a plébániák ipari telepeken létesültek, így a lelkipásztori feladat is másabb jelleget öltött.

A 20. század második felében a hunyadi- és a gyulafehérvári főesperességnek egy főesperese volt, aki egyúttal a gyulafehérvári plébánia vezetését is ellátta. 2008–2012 között a gyulafehérvári- és a hunyadi kerületek főesperességi központja a petrozsényi plébánián működött, míg 2012-től napjainkig a két kerület közös főesperesi székhelye ismét Gyulafehérvár.

Aninószán – a bányatelepülés virágzása következtében – a katolikus templomot 1911-ben építették Kisboldogasszony titulussal az akkori vulkáni lelkész, Hoboth József intézkedéseivel, a bányatársulattól kapott területen. 1919-ben vált önálló plébániává. Önállósága előtt Lupény és Vulkán látta el. Ma Petrozsényből gondozzák.

Dobra plébániája 1776-ban létesült Mária Terézia jóvoltából. Templomát Szent József tiszteletére szentelték. Anyakönyveit 1794-től kezdték el vezetni. Jelenleg Déváról látják el. Fennmaradt anyakönyvét is itt őrzik.

Hátszeg plébániája Erdély legrégebbi egyházközségei közé tartozik. Az írott források 1300-ban tesznek említést róla. A reformáció következtében a hívek a református felekezethez csatlakoztak a középkori templommal együtt. A katolikus hitélet 1694-től éledt újra Eszterházy Pál herceg özvegyének és más jótevőknek bőkezűségéből. Kezdetben fából készült imaháza volt, újkori templomát 1747–1755 között építették Keresztelő Szent János tiszteletére. 1768-ban stefanita ferencesek telepedtek le, akik Mária Terézia idejében szerzetházat építtettek. A 19. század második felében ők látták el a zsil–völgyi betelepült bányászok lelki gondozását is. Hátszeg a 18. század utolsó éveitől a 20. század közepéig a hunyadi főesperesség székhelye volt. A hátszegi egyházközség 1694-től katolikus iskolát működtetett. Hátszeget jelenleg Pusztakalánból látják el, helyben lakó papja 2001-től nincs.

A székely (csángó) telepes lakosság számára a plébánia szervezése 1911-ben kezdődött. A helység önállósulásáig Piski(telep) fiókegyháza volt. Temploma 1915–1916 között épült Szent Kereszt felmagasztalásának tiszteletére. A plébánia 1918-tól önállósult, ekkortól volt saját iktatása, iratkezelése (ezt megelőzően Piskiben keletkeztek iratai). 1920–1948 között katolikus iskolája is volt. Az 1980-as évektől a csernakeresztúri plébános látta el Piskitelepet is, ettől kezdve a Piskire vonatkozó iratok a csernakeresztúri plébánián keletkeztek (a gondosan elkülönített iratokat áthelyeztük a Piskiből begyűjtött plébániai iratokhoz). Az ügyiratokhoz, két év kivételével, nem társul iktatókönyv.

Déva vára már a tatárjárás előtt létezett, plébániáját a 14. század elején említik az írott források. A reformációkor temploma a reformátusok kezére került. A plébániát bulgarita ferencesek állították vissza, akik 1710-ben telepedtek meg Déván, és a rendházat (plébániát) 1723-ban építették. Temploma Nagyboldogasszony tiszteletére épült. A várban is kápolna állt, 1725-től ezt is a ferencesek gondozták, azonban 1848-ban robbanás következtében leégett a várral együtt.

Zalatna már a római korban nemes fémbányáinak köszönhetően virágzó bányatelep volt. I. Lajos magyar király külföldről származó bányász lakosait kiváltságokkal ruházta fel. Zalatna középkori katolikus lakói a hitújításkor reformátusok és lutheránusok lettek. A katolikus plébánia 1722-ben alakult újra. Templomát 1752–1753 között építették, az 1800-as évek elején a középhajó roskadozása miatt újjáépítették. A templomot 1848–1849-ben a Petru Dobra (román forradalmár) vezette román felkelők felgyújtották és kirabolták, a híveket 1848. október 23-án lemészárolták. A még életben maradtak elmenekültek. (Az 1200 katolikus hívőből az érchegységbeli lázadók 1848 októberében hétszáz embert gyilkoltak meg.) A templomot két évvel később, 1851-re újították fel. A plébánia levéltára 1848-ban szintén a tűz martalékává vált. Az előre gondosan elrejtett eredeti anyakönyvek megmaradtak, ezeket a plébánia újraalapítása óta, 1722-től vezettek.