Mostrando 3465 resultados

A marosvásárhelyi római katolikus egyházközség megalakulása valamikor a 12. század végére vagy a 13. század elejére tehető. Romanus alesperes-plébános a pápai tizedjegyzék szerint a legtöbb adót fizette Székelyföldön. A középkori plébánia több papja és káplánja ismert, azonban a vidék e legnépesebb gyülekezetére vonatkozó adatok ebben a korban szórványosak. Az egyházközség Szent Miklós tiszteletére szentelt temploma a hitújítás után elpusztult.</p>
<p>A konventuális minorita szerzethez tartozó ferencesek a 14. század elején telepedtek meg Marosvásárhelyen, kolostort, majd a 14. század utolsó harmadában és a 15. század első felében templomot építettek maguknak. A Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt épület tornyát a 15. században emelték. Az épületegyüttest 1446-ban Hunyadi János kormányzó átadta a rend obszerváns ágának, akik 1556-ig, a reformációig birtokolták azt. A középkorban jelen voltak Vásárhelyen a leánynevelő apácák, a beginák, valamint a betegeket gondozó ferences apácák, a Szentlélek-rendi testvérek is.

A 16. század közepén elterjedt hitújítás következtében a katolikus egyházközség megszűnt, a ferences kolostort iskolává alakították át. A katolikus egyházi élet 1702-ben indult újra, amikor jezsuita szerzetesek telepedtek le a városban. Előbb Boér Simon fogarasi főkapitány házában miséztek, majd fakápolnát építettek. 1727-ben Antalffy János püspök engedélyt adott a gyülekezet plébániaként való megszervezésére. 1728-ban letették a jelenlegi plébániatemplom alapkövét, melyet 1750-ben szentelt fel báró Sztoyka Zsigmond Antal püspök. A jezsuiták 1773-ig vezették a plébániát, működtették az elemi és a középiskolát. 1797-től egyházmegyés papok látták el a szolgálatot. A 18. század első felében visszatértek a városba a Ferenc-rendi szerzetesek is.

A 19. század plébánosai közül Horváth Pál újjászervezte az egyháztanácsot, úgy, hogy az a társadalom különböző osztályait képviselje. Veszely Károly a leányiskola ügyének megoldásába kezdett, de ez csak utódának, Kovács Ferencnek sikerült. Az 1890-es évek elején felépült leányiskolában a mallersdorfi ferences nővérek tanítottak egészen az 1948-as államosításig. Karácson Márton 1875-től kezdődő jelentős tanári–nevelői munkássága alatt vált nyolcosztályos főgimnáziummá a hatosztályos csonka fiúgimnázium. Fenntartója, az Erdélyi Római Katolikus Státus a 20. század elején új épületet és internátust építtetett az intézménynek. Karácson Márton 1899-ben Kovács Ferenc bártfai apát, pápai prelátus, marosi főesperes örökébe lépett. Plébánosként a hitélet megújításán, a leányiskola fejlesztésén fáradozott. A plébániát nyomasztó anyagi terhek hordozásában számtalanszor kivette a részét. A 20. század elején, plébánossága idején fejeződtek be a templom restaurálási munkálatai. Utóda Jaross Béla kitartással, odaadó munkával dolgozott a hitélet megújításán, az oktatás ügyén. Megalapította és irányította a helyi Mária Kongregációt, egy ideig vezette az Oltáregyletet, később felvigyázta az egyesületi tevékenységet. Plébánosként újjászervezte az első világháború alatt tönkrement plébániát, küzdött az iskolákért, intézményekért. A békepapi mozgalom idején, az 1950-es évek elején lecserélték, megalázták. Márton Áron püspök szabadulása után került vissza az esperesség és a plébánia élére 1959-ben bekövetkezett haláláig.

1959–1992 között Léstyán Ferenc főesperes-plébános vezette az egyházközséget. A város rohamos növekedésének köszönhetően a hívek száma egyre nőtt, szükségessé vált az egyházi intézményhálózat átszervezése és bővítése, új templomok és plébániák létesítése. 1968-ban az egyház beleegyezett a főtéri ferences kolostor és templom lebontásába, és helyette a Szabadság utcai negyedben második plébánia létrehozásába. A következő évtizedek nagy eredménye a város negyedeiben megvásárolt magánházak számára megszerzett misézési engedélyek voltak. Így imaházak létesültek a Hidegvölgyben, a Kövesdombon, a Tudor negyedben, Meggyesfalván és Remeteszegen. 1990-ben sikerült elintézni, hogy mindenik kápolna, mint plébánia kapjon működési engedélyt, a szükséges állások előirányzásával együtt. 1992 után – a Hidegvölgy kivételével – a lakónegyedekben önálló plébániák létesültek.

1973-ban egy emeletes épületet építettek a plébánia keleti részéhez, 1985-ben pedig a templom mögé épült újabb emeletes épület, amelyben két hittanterem és két garázs is helyet kapott. Erre 1998-ban ráépítettek még egy emeletet. Csató Béla főesperes-plébános idejében Deus Providebit Tanulmányi Ház épült a plébánia udvarán.

A gyulafehérvári főesperesi kerület az erdélyi egyházmegye első főesperesi kerülete, melynek alapítása a püspökség alapítását követte. Az 1332–1337 között összeállított pápai tizedjegyzékben a megemlített tizenhárom főesperesség között elsőként szerepel. A fejedelemség idején, a püspökség szünetelésével (1556–1715) ez a főesperesség is megszűnt. A katolikus restauráció korszakában visszaállították, és 1766-ban a következő plébániák alkották: Abrudbánya, Gyulafehérvár, Alvinc, Borbánd, Csertés–Hondol, Nagyenyed, Szerdahely, Nagyág, Szászsebes, Szászváros, Királybánya(toplica), Tövis, Verespatak, Vízakna és Zalatna. Az 1846-os sematizmusban 20 plébániával jegyzik fel: Abrudbánya, Gyulafehérvár, Alvinc, Boica, Borbánd, Csertés–Hondol, Drassó, Körösbánya, Magyarigen, Nagyág, Nagyenyed, Nagyhalmágy, Aranyosbánya (Offenbánya), Marosportus, Szászsebes, Topánfalva, Tövis, Tür, Verespatak és Zalatna. Az 1848–1849. évi szabadságharcot követően, Kovács Miklós püspök 1850-ben a gyulafehérvári főesperesi kerületet két kerületre választotta szét: hegyaljaira (Alba Campestris) és bányavidékire (Alba Montanus). Száz év elteltével, 1950-ben ismét összevonták őket egy főesperességbe gyulafehérvári név alatt.

Abrudbánya már a rómaiak korában virágzó bányatelep volt. Középkori német telepesei a tatárjárás előtt kaptak privilégiumot I. Bélától. Ebből a korból már Szent Miklós tiszteletére épült templomuk ismert. A hitújítók elfoglalták a katolikus templomot, a hívek kitértek régi hitükből. A katolikus restauráció kezdetén, 1717-ben jezsuita atyák próbálkoztak újbóli katolizálással, és tíz családot nyertek vissza a római katolikus felekezetbe. Első plébánosát 1740-ben nevezték ki. A katolikusok 1765-ben kapták vissza templomukat az unitáriusoktól. A papilakot 1797-ben építették. Jelenleg Gyulafehérvárról látják el.

Alvincet a 11–12. századokban német telepesek lakták. Ebből a korból származik első temploma, amelyet a 14. században újítottak fel, és amely a reformációkor a reformátusok kezére került. A katolikus hitélet csak 1725-ben indult újra. 1691-ben bolgár ferencesek és hívek menekültek Alvincre a török elől, kiknek sorait a Bethlen Gábor által betelepített, később – Mária Terézia idejében, 1766–1767-ben – katolikus hitre térített habánok gyarapították. A bulgarita ferencesek kolostorának és templomának építése 1729–re fejeződött be. A bulgarita szerzetesek munkáját Alvincen 1852-től a kapisztránusok, majd 1900-tól pedig a stefaniták folytatták. A múlt század közepétől a plébánia adminisztrálását világi papok végzik.

Aranyosbányának 1334-ből plébániatemploma ismeretes, a helységet német telepesek alapították. 1391-ben Umberg néven fordult elő, de már 1526-ban Offenbánya néven küldte képviselőit az abrudbányai bányatársaságba. 1660–1666 között tatárbetörés pusztította el a gótikus templomot. A katolikus plébániát 1775-ben alapították újra bulgarita szerzetesek kezdeményezésére, a plébánialakot 1776-ban építtette a kincstár. 1784-ig magánházban miséztek. A mostani templomot szintén a kincstár építtette 1784–1787 között Szent Imre herceg védőszentnek ajánlva. A bulgariták a plébániát 1795-ig adminisztrálták. Aranyosbánya egyházközségnek jelenleg 2 katolikus családja van, melyeket Gyulafehérvárról gondoznak.

1299-ben Barbanth, Borbánd néven szerepel, mint a káptalan birtoka. 1302-ben Szent Kereszt tiszteletére épült plébániatemplomát említik. A 12. században a Rajnán túli Brabantból származó telepesek jöttek ide, akik templomot is építettek. A hívek a reformációkor a református felekezethez csatlakoztak. 1715-től újraszervezték a plébániát, 1734-ben az egész lakosság megtért katolikusnak. 1920-tól katolikus iskolája is volt az államosításig (1948).