Mostrando 3465 resultados

Szamosújvár városát (Armenopolis) az örmények alapították a 17. század végén a régi római castrum és a Martinuzzi Fráter György által 1540-ben építtetett vár közötti területen. Az örmények I. Lipót beleegyezésével 1700-ban megvásárolták a szamosújvári vártól délre eső részt, ide telepedtek le a szászok által 1713-ban Besztercéről elűzött örmények is. majd később Gyergyószentmiklósról és a Szépvízről is kerültek ide örmény családok. A város alapkövét 1700-ban tették le, nem sokkal a terület megvásárlása után. A város felépítése közel 15 évig tartott Oxendio Virziresco püspök vezetésével, aki I. Lipóttól kapott engedélyt az építkezésre. Szamosújvár 1786-ban II. József császártól szabad királyi városi rangot nyert. Szamosújvár ma is álló legkorábbi örmény katolikus kőtemploma az 1723–1724 között épült Salamon-templom, amely nevét építtetőjéről kapta (Simai Salamon és neje építtette). A kicsinek bizonyuló Salamon-templom egy nagyobb templom építését tette szükségessé. Az örmény székesegyház építését 1748-ban kezdték el a négyszögű főtér déli oldalán. A szentély 1759-re készült el, az első szentmisét ekkor tartották benne. A Szentháromság tiszteletére épített templomot 1804. június 17-én szentelte fel Mártonffy József püspök. Ugyanez év augusztus 2-án a templom tornyát villám sújtotta, a torony leégett és a nagy harang eltört.

Jakabfi János Madéfalván született. Csíksomlyón (1743) és Kolozsváron (1747–1748) tanult a jezsuitáknál. 1779-től Szamosújvár plébánosa volt egészen 1791. szeptember 3-án bekövetkezett haláláig.

Görög Joachim 1862. február 23-án született Szamosújváron. 1885. október 11-én szentelték pappá Bécsben a mechitaristáknál. Magyar–latin szakos kolozsvári tanári diplomája is volt. Címzetes kanonok, tanár, a gyergyószentmiklósi Fogarassy Leánynevelő Intézet igazgatója és író. 1926-tól szenátor a román képviselőházban. 1928. február 6-án hunyt el Gyergyószentmiklóson. A gyergyószentmiklósi örmény katolikus temetőben temették el, sírja fölé díszes kupolájú kriptát alakítottak ki hívei. Hívei és utódai nagyon tisztelték, felkészült prédikációival és kiváló szónoki tehetségről árulkodó beszédeivel tömegeket vonzott maga köré. „Idejét a templomnak, az iskolának és szeretett híveinek” szentelte.

Sáhin Bertalan 1903. április 28-án született Szamosújváron. Teológiai tanulmányait Bécsben végezte, itt szentelte pappá 1928-ban Govrik Gergely mechitarista főapát–érsek. 1971-ben pápai prelátusnak nevezték ki. Gyergyószentmiklóson hunyt el 1974. május 5-én, sírja a helyi örmény katolikus temetőben található.

Mártonffi Márton országgyűlési képviselő, az iparoktatás országos főigazgatója és a Lipót-rend lovagja volt. 1848. március 15-én született Szilágyrécsén, középiskolai tanulmányait Szamosújváron és Kolozsváron végezte. Papi pályájának megszakítása utána Pesten folytatta tanulmányait, majd tanári és tanfelügyelői tevékenységet folytatott Kassán és Temes megyében. Számos szépirodalmi, politikai és pedagógiai tanulmánya jelent különböző szaklapokban, kiváló magyar nyelvtankönyvet szerkesztett. 1893-ban az ipari- és kereskedelmi tanonciskolák országos felügyeletével bízták meg, 1894-ben királyi tanácsosi címet kapott, majd 1896-tól az iparoktatás országos főigazgatójának nevezték ki.

Dr. Papp Ágoston városi tanácsos volt.

Gogomán Malvin tanítónő volt.

Dr. Molnár Antal országgyűlési képviselő volt. Több tanulmányt közölt a Szamosújváron megjelenő Armenia havi szemlében az örmény nyelvről, jogról és egyéb, örménységgel kapcsolatos történeti témákról. Szongott Kristóf méltán emlékezik meg róla az Armenia 1898-as évi 3. számában, kiemelvén képviselőként az erdélyi örménység érdekében kifejtett politikai érdemeit.

Esztegár László ügyvéd, Takarékpénztár Rt. igazgatója, Szolnok–Doboka vármegye és Szamosújvár város képviselője volt. Több tanulmánya jelent meg az Armenia havi szemlében.

Kapatán Márton 1813. november 11-én született Szamosújváron. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában és Kolozsváron, a filozófiát és a jogot Nagyváradon végezte. Teológiai tanulmányait a csanádi püspökségen kezdte meg, majd Gyulafehérváron folytatta, 1839-ben szentelték pappá. Kézdiszentkereszten (Kézdipolyánban), Marosvásárhelyen, Szilágysomlyón (tanár), Zalatnán (tanár is), Topánfalván (ellátva Abrudbányát és Aranyosbányát is), Sepsiszentgyörgyön és Verespatakon tevékenykedett lelkészként és olykor tanárként is. Két évig tartó verespataki működése idején a kerület főesperese is volt egyben. Második zalatnai szolgálatát követően Gyulafehérvárra került kanonoknak, majd később a szeminárium rektorává nevezte ki Fogarassy püspök. A szemináriumot 1875–1883 között igazgatta. Betegsége miatt hazatérését kérelmezte a püspöktől. Szamosújvári lelkészsége alatt, 1891. március 8-án halt meg, a szamosújvári örmény nagytemplomba temették.

Dobos Joachimné a szamosújvári Jótékony Nőegylet elnöknője volt.

Merza Gyula (Kolozsvár, 1861. február 25. – Kolozsvár, 1943. december 15.) magyar néprajzkutató, az örménység kutatója (armenológus), turisztikai szakíró. Álnevei: Araráti, Ekefalvi, Figyelő, Sinapis, Vándor, Veridicus, Za-la. Szülővárosa piarista gimnáziumában érettségizett, itt és a bécsi egyetemen orvosi tanulmányokat folytatott. Gazdasági pályára lépett, majd európai utazásokon a kirándulóhelyeket, üdülőket, idegenforgalmi intézményeket és tájrajzi múzeumokat tanulmányozva a turisztikai irodalom szakemberének képezte ki magát. Az Erdélyi Kárpát–egyesület jegyzője, főpénztárosa, Táj- és Néprajzi Múzeumának igazgatója, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület egyik alapító tagja; szerepe volt a szamosújvári Örmény Múzeum létesítésében is. Az Erdély c. honismereti folyóirat szerkesztője (1903–1908), a bukaresti Ararat örmény szaklap munkatársa (1924–1925). Néprajzi és turisztikai cikkei 1919 után a Keleti Újság, Magyar Nép, Pásztortűz, Véndiákok Lapja, Nagyvárad, Független Újság hasábjain jelentek meg. Örmény család leszármazottjaként jelentős szerepet vállalt az erdélyi örmények múltjának és szokásainak feltárásában. A hazai örmények ethnográfiai hanyatlásának okairól és azok orvoslásáról (Szamosújvár, 1895) c. tanulmányában feldolgozta a magyar–örmények sorskérdését, Az örmény kereszt (Szamosújvár, 1902) c. munkájáért XIII. Leó pápa apostoli áldással tüntette ki. Megemlékezett Szongott Kristófról, a szamosújvári Armenia c. folyóirat alapítójáról (1907); Az örmény népköltőkről (Szamosújvár 1907) c. munkája irodalomtörténeti forrásmunka. Összeállította az erdélyi örménység bibliográfiáját (kéziratban), az erdélyi örmények nép- és korrajzával az 1932-es Erdélyi Magyar Évkönyvben jelentkezett. Jelentősebb turisztikai munkái: Úti emlékek a tavak országából (Kolozsvár, 1895), Svájci képek (Kolozsvár, 1896), Látogatás a külföldi alpesi klubokban (Kolozsvár, 1897), Az Erdélyi Kárpát Egyesület története (közlemény az Erdély 1930/4–5 számából), A magyar turistaság keletkezése Erdélyben (fejezet A magyar sport ezer éve c. munkában, Budapest, 1930).

Bárány István 1812-től szamosújvári lelkész volt. 1846. május 28-án halt meg ugyanott 51 éves korában.

Czetz Gergely szamosújvári gimnáziumi tanár volt és az Örmény Katolikus Fiúárvaház társalapítója. Désen született 1822-ben. A gimnáziumot és a jogot Kolozsvárt végezte. 1847-től tanító a szamosújvári örmény katolikus elemi iskolában. 1861-től tanár ugyanott az örmény katolikus algimnáziumban. 1889-ben két épület és 43 000 forint készpénzadománya segítségével kibővítették a szamosújvári Világosító Szent Gergely Fiúárvaházat. Szamosújvárt hunyt el 1889. augusztus 24-én.

Gajzágó Kristóf 1767-ben született Szamosújváron. 1802-ben szentelték pappá, majd Kerelőszentpálon a gróf Haller családnál nevelőként szolgált. 1830-tól Szamosújváron káplán, 1839-től plébános és főesperes, 1847-től iskolai felügyelő. 1855. augusztus 24-én hunyt el.

Lukácsy Kristóf, (Bethlen, 1804. március 30.–Szamosújvár, 1876. október 24.) katolikus pap, egyházi és történetíró, armenológus. Középiskolai és bölcsészeti tanulmányait Szamosújvárt és Gyulafehérvárt, a teológiát pedig a bécsi egyetemen végezte. 1827. december 20-án Bécsben örmény katolikus pappá szentelték, ezt követően 1837-ig Szamosújvárt mint segédlelkész működött. 1837–1853-ig gyulafehérvári papneveldei tanár. 1853–1855 között ugyanott gimnáziumi igazgató tanár volt. 1855–1876 között szamosújvári örmény katolikus plébános és főesperes. 40 000 forint vagyonát az általa alapított és Világosító Szent Gergelyről nevezett örmény katolikus fiúárvaháznak hagyományozta. A szamosújvári székesegyház kriptájában nyugszik. Az örmény–magyar nyelvrokonság szószólójaként írott A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei című munkáját a Magyar Tudományos Akadémia elismeréssel jutalmazta. Művei: A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei (Kolozsvár, 1870), (reprint: Budapest, 2000); Historia Armenorum Transsylvaniae címen latin nyelven forrásmunkát tett közzé (Bécs, 1859); Adalékok az erdélyi örmények történetéhez (kéziratban), Világosító Szent Gergely élete (kéziratban), Örmény–magyar–latin szótár (kéziratban).

Bárány Lukács 1841. június 29-én született Szamosújvárt. A gimnáziumot Kolozsvárt, teológiai tanulmányait Bécsben végezte. Bécsben szentelték pappá 1864-ben. 1862-től gimnáziumi tanár volt Szamosújváron, 1879–1920 között Szamosújvár plébánosa, 1895-től főesperes. 1920. május 6-án hunyt el.

Dr. Mály István Szamosújváron született 1830. október 21-én, négy éves korában Ördöngösfüzesre került családjával, itt töltötte gyermekkorát. Középiskolai tanulmányait a besztercei piaristáknál és Kolozsváron, az orvosi egyetemet Pesten és Bécsben végezte el. Orvosdoktori képesítését 1856-ban nyerte el a pesti egyetemen, majd Kolozsvárra költözött. Mály doktor Kolozsvár városának híres orvosa volt, több tanulmányt publikált a koleráról, a kór lefolyása, kezelése és megelőzése 1873-tól foglalkoztatta. Az Erdélyi Római Katolikus Státus képviselője és a kolozsvári függetlenségi párt közgyűlési elnöke volt.

Szongott Kristóf Marosbogáton született 1843. március 21-én és Szamosújváron halt meg 1907. január 24-én. Tanárként működött, jelentős történelmi és irodalmi (műfordítói) munkásságot fejtett ki, a magyarországi és erdélyi örménység legjelentősebb kutatójaként tartják számon. Szamosújváron és Gyulafehérváron tanult. 1884–1904 között a szamosújvári örmény katolikus gimnázium igazgatója volt, 1887-ben megalapította, haláláig kiadta, szerkesztette és részben írta az Armenia c. folyóiratot. 1905-ben létrehozta a szamosújvári Örmény Múzeumot, amelynek első igazgatója volt. Széles körű kutató- és feldolgozó munkája során a magyarországi örmények eredetével, történetével, művelődésével és néprajzával foglalkozott. Gyümölcsöző munkásságot fejtett ki iskolai, egyházi és helytörténeti, valamint közügyi téren is. Gimnáziumi tanérként vallást, mennyiségtant, szépírást, geometriát, magyar- és német nyelvet, történelmet és fizikai földrajzot tanított. Az Erdélyi Katolikus Státus gyűlésének tagja volt, a Szent István Társulat tiszteletbeli tagjává, majd a magyarországi Néprajzi Társaság örmény szakosztályának előadójává választotta meg. Életcélja az örménység történelmi múltjának feltárása és magyar nyelvű ismertetése volt. Az általa alapított Armenia c. havi szemlével is ezt a célt szolgálta. – Főbb művei: Chorenei Mózes,, Nagy-Örményország története (fordítás örményről magyarra, Szamosújvár, 1892); Szamosújvár, a magyar örmény metropolis írásban és képekben (Szamosújvár, 1893); Szamosújvár szab. kir. város monográfiája 1700–1900 (Szamosújvár, 1901, 1903); A magyarhoni örmény családok genealógiája (Szamosújvár, 1898); A magyarországi örmények ethnographiája (Szamosújvár, 1903).

Tanítónő.

Alexa Ferenc tanító volt.

Turcsa Mihály segédlelkész volt Szamosújváron.

A szamosújvári fiúárvaház alapítása Lukácsi Kristóf örmény katolikus plébános tevékenységéhez kötődik. Az árvaház tulajdonképpeni megvalósítása Lukácsi Kristóf 4000 forintos személyes adományával kezdődött 1860-ban, 4 árva gondozásával. Az árvaház alapítóinak sorába csatlakoztak Ákoncz János, Moldován Simon, Csomák Emánuel és Kapatán Márton. A plébános életében a felvett árvafiúk örmény családoknál voltak elszállásolva és csak Lukácsi Kristóf 1876-ban bekövetkezett halála után kezdődött el az intézetnek egy új épületbe való áthelyezése, amely végül 1877-ben az iskolakezdéskor következett be. A fiúárvaház egy újabb, 35.000 forintos alapítványi összeget örökölt Czetz Gergely gimnáziumi tanár halála után 1893-ban, amelyből egy új épület kivitelezését tudták fedezni Zotti Lorenzo építész tervei alapján, és így ettől az évtől már 18 árváról tudtak gondoskodni. Az árvaházi jótevő Czetz Gergely földi maradványait is az új intézet kápolnájába helyezték át, az új árvaházépületet Bárány Lukács plébános s igazgató szentelte fel.

A Cameller Alapítványt Cameller (Kamelller) György Erzsébetvárosból elszármazott örmény bevándorló hozta létre, aki a bécsi főtörvényszéken tevékenykedett hivatalos keleti tolmácsként a. 1838. február 3-án kelt végrendeletében az erzsébetvárosi örmény szertartású plébániára hagyta bécsi lakóháza eladási összegének kamatját, általános örökösének pedig az erzsébetvárosi Örmény Kompániát tette meg. Az alapítvány kezelésére a plébánia egy tizenkét tagú igazgatótanácsot választott. A hagyaték jövedelmének háromnegyedét az erzsébetvárosi örmény gyermekek taníttatására, örmény özvegyek és árvák támogatására, valamint jó erkölcsű, de szegényebb sorsú leányok kiházasítására fordították. A jövedelem fennmaradó egynegyed részét kezelési költségekre szánták. Az alapítvány igazgatására a városi testület 1840-ben az egyházközség második nagy jótevőjét, Kábdebó Simont kérte fölt, aki betegsége miatt nemsokára lemondott. Cameller bécsi házát 1872-ben eladták, az így nyert összeget a tizenkét tagú igazgatótanács a fentnevezett célokra fordította.

A szolnoki főesperesi kerület szerepel a pápai tizedjegyzékben (1332–1337), egyházközségeinek alapítása az egyházmegye körvonalazódásával egy időben történt. Területét több nemzet népesíti be ma is: magyarok, románok, szászok, örmények stb., de bányásztelepülései ennél sokkal összetettebb népességi és nemzetiségi képet mutatnak, ugyanis a 18–19. században Felső-Magyarország bányavidékéről, de a német és szláv nyelvterületről is számos bányaszakértő telepedett meg az Északkeleti-Kárpátok és a Keleti-Kárpátok bányavidékein. A vallásreform idején, a 16. században több plébániája a lutheránus vagy a református felekezethez csatlakozott. A kerület belső-szolnoki elnevezés alatt az 1761-es és az 1762-es évi egyházmegyei sematizmusban tűnik fel a következő plébániákkal: Csicsókeresztúr, Kapnikbánya, Dés, Beszterce, Szamosújvár és Bálványosváralja. Az 1782-es első nyomtatott egyházmegyei sematizmusban a kolozsi főesperességgel egyesült dobokai és belső-szolnoki kerületek (Archidiaconatus Kolosiensi cui canonice uniti sunt Districtus Dobocensis et Szolnok interior) elnevezés alatt tűnik fel, és nem önálló főesperességként. Ekkor az alábbi egyházközségek tartoztak ide: Kolozsvár, Kolozs, Bács, Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Erked, Fenes, Györgyfalva, Jegenye, Kapnik, Katona, Kide, Kajántó, Magyaregregy, Magyarlápos, Mócs, Szék, Teke, Désakna, Kolozsmonsotor és Oláhlápos. Ezek ma két főesperesi kerületbe (kolozs–dobokai és belső-szolnoki) csoportosulnak. A belső-szolnoki főesperesi kerületet 1846-ban 14 plébánia alkotta: Szamosújvár (külön örmény és latin rítusú plébániákkal), Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Désakna, Kapnikbánya, Alsó-Kapnik, Magyarlápos, Naszód, Oláhlápos, Oláhláposbánya (Erzsébetbánya) és Óradna. A szamosújvári örmény plébános volt egyben a főesperes is. A 19. század második felében a főesperesi kerület Apanagyfalu plébániájával bővült (1866), majd Székkel, így 16 egyházközség alkotta. Széket a kolozs–dobokai főesperességből csatolták ide. A belső-szolnoki főesperesi kerületet jelenleg 15 plébánia alkotja, a főesperességi hivatal a besztercei plébánián található.

Az erdélyi örmény katolikus plébániák két és fél évtizedig, 1762–1786 között két külön örmény rítusú főesperesség alá tartoztak. Az egyik főesperes Szamosújváron, a másik Erzsébetvárosban működött, és ők voltak egy személyben ezen települések örmény plébánosai is voltak. Ebből az évkörből azonban nem létesült külön főesperességi fond egyik plébánia esetében sem. A két külön szertartású (latin és örmény) ebesfalvi plébánia 1753-ban és az 1761-es egyházmegyei összeírásban a küküllei főesperesi kerület része volt. Az erzsébetvárosi örmény katolikus főesperesi kerület 1762-ben jött létre és két örmény szertartású plébánia tartozott hatáskörébe: Erzsébetváros és Gyergyószentmiklós. A szamosújvári örmény katolikus plébánia is külön főesperesi kerületet alkotott ekkor. Az erzsébetvárosi főesperesség még 1782-ben is létezett és három örmény katolikus plébánia tartozott az illetékességi körébe: Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós és Szépvíz. Az erzsébetvárosi latin szertartású plébánia ugyanebben az időszakban a küküllői főesperesi kerületbe volt sorolva. A szamosújvári örmény katolikus egyházközség egyben külön főesperességet is alkotott, egyetlen egy plébániával.

Mivel Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök az örmény főesperességeket 1786-ban megszűntette és az örmény rítusú egyházközségeket a latin szertartású főesperesi kerületekbe osztotta, így az 1788-as sematizmusban az örmény plébániákat nem sorolták külön örmény főesperességbe. Az erzsébetvárosi főesperességet Almakerék, Ebesfalva (Erzsébetváros), Sárpatak és Segesvár plébániák alkották. Főesperese Erzsébetváros plébánosa volt. 1846-ra az erzsébetvárosi főesperesség Kiskapus és Medgyes plébániákkal bővült, a sematizmus Erzsébetváros mindkét rítusú egyházközségét tárgyalja. Ez a főesperesi kerület 1884-től az ekkor alapított bólyai plébániával együtt nyolc egyházközségből állt. Jelenleg az erzsébetvárosi kerület Bólya, Erzsébetváros (latin), Kiskapus, Medgyes és Segesvár plébániákból áll, főesperese egyben a szeben–fogarasi kerület főesperese.

Zetelakát a pápai tizedjegyzékben említik először 1333-ban. Középkori temploma a falu régi helyén állott. Erről a középkori templomról tanúskodik a mai templomtorony emeletén őrzött gótikus stílusú ablaktöredék. A település több fejedelmi kiváltságban részesült, az első kiváltságlevelet Bethlen Gábortól nyerte 1622-ben. Zetelaka egyházáról a fejedelemség idején is tesznek említést a források. Francesco Leone da Modica ferences szerzetes 1638-ban kelt jelentésében Szetalaka néven említi önálló plébániaként, felszentelt pap nélkül, ahol egy Benederium nevű licenciátus szolgáltatja ki a szentségeket és két filiája is van (Fenyéd és Küküllőkeményfalva). Közel két évtizeddel később, 1657-ben 500 hívővel jegyzik fel egy szintén Rómába küldött jelentésben. Damokos Kázmér 1668-ban Zotlaka néven említi, 1300 hívővel, 1670-ben pedig már Zetelaka néven terjeszti fel Rómába jelentését. Ekkor Zetelakát 1131 lélekszámmal jelöli. A falu második temploma a mai templom helyén épült 1615-ben. A tatárjárást követően, 1666-ban feljavították, 1755-ben pedig a templomhajót újították fel. A templomot 1852–1856 között kibővítették. Zetelaka jelenlegi templomát 1912–1923 között építették a régi templom titulusát megőrizve, Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére. A templomtól nyugatra elhelyezkedő Kisboldogasszony kápolna építési időpontja tisztázatlan, 1772-ből származó források azonban Szeredai Veronika költségén történt felújítását említik. Mostani plébániaépülete az új templommal egy időben épült.

A pápai tizedjegyzék a szomszédos Székelydobó plébániáját említi, Vágás település azonban nem szerepel az 1332–1337 közötti adójegyzékben. Ekkor Béta és Vágás vagy nem léteztek még, vagy valamelyik falu (Dobó vagy Farcád) leányegyházai. Hosszútövis települései, Béta, Dobó és Vágás falvak mai egysége a reformáció után alakulhatott ki. A Vágást említő első írásos forrás 1444-ből származik, amelyben az akkori vágási pap, mint a Keresztelő Szent János templom papja folyamodik a pápához, hogy a papi rendeket felvehesse. (Elképzelhető, hogy a plébánia historia domusában említett trinitárius rend felvételéről van szó. A fogolykiváltó trinitáriusok középkori jelenléte Erdélyben se levéltári forrásokkal, se régészeti ásatásokkal nem tisztázódott még.) Középkori templomáról azt tudjuk, hogy Keresztelő Szt. János tiszteletére volt szentelve, és a mai templom helyén vagy ennek közvetlen környezetében állhatott. A reformáció idején a templom a reformátusok kezére került, Dobó és Béta lakóinak nagy része az új hitre tért. A templomért folytatott küzdelemben Brandenburgi Katalin 1630-ban a többségben lévő katolikusok javára ítélte meg a templomot. Az egyházközség középkori emlékei közé tartozik a szentély keleti falában elhelyezett 15. századi szentségtartó fülke, valamint a 2014 nyarán előkerült, szintén 15. századi Mária-szobor.

A másfél évszázadig püspök nélkül maradt egyházmegye csekély számú pappal rendelkezett, így Vágásnak csak 1714-ben lett állandó világi papja. A megrongálódott templom helyére 1779-ben újat építettek, mely költségeihez nagyobbrészt Székely János, tekerőpataki plébános járult hozzá. Az elkészült templomot 1783-ban szentelte fel Batthyányi Ignác püspök. A félévszázados használattól tönkrement templom helyén emelkedik mai temploma, amelyet 1843–1847 között építettek és 1851-ben szenteltek fel. Vágás egyik leányegyházközségében, Bétában, a 20. század első éveiben kezdeményezik először kápolna építését, melynek tervrajzai 1909-ből épen fennmaradtak a plébánia levéltárában. A világháború miatt a terv meghiúsult, a kápolnaépítésre különböző adományokból összegyűlt összeg elértéktelenedett. Hosszas huzavona után, az 1957. évi alapkőletételt követően, nagy nehézségek árán, Béta filiában végül 1976-ban sikerült a katolikusoknak templomot építeni.

Dobóban 1903-ra készül el az akkori római katolikus népiskola, amelynek néhány ügyirata megtalálható a plébánia iskolai iratanyagában.

Ülke első írásos említése 1550-ből származik, ekkor Wlke néven találkozunk vele az okiratokban. Ülkét a 17. századi, Rómába küldött jelentésekben is említik, mint Székelyszenttamás filiáját. 1638-ban Ilko névvel jegyzik fel. 1657-ben már Ülke néven tűnik fel mintegy 500 hívővel. Az ülkei katolikusok részére a rendszerváltás után építettek kápolnát Páduai Szent Antal tiszteletére, amelyet 1997-ben szenteltek fel. A kápolna szomszédságában területet is vásároltak, ahová az ülkei katolikus temetőt hozták létre. A ma 360 lelket számláló Ülkét Székelyszenttamásról látják el.