Showing 3465 results

A boicai plébániát 1769-ben alapították a betelepült német bányásztelepesek számára. Bulgarita ferencesek adminisztrálták 1797-ig, utána a világi papság gondozta. Fakápolnáját a bányászok építették 1769-ben, temploma 1780–1794 között épült Mária Terézia jótékonyságából.

Balázsfalva a középkor idején rendelkezett csak önálló plébániával, temploma a 17. században pusztult el. A szórványságban élő hívek számára 1925-ben építettek kápolnát, papilakot pedig 1938–1939 között. Levéltári gyűjteménye a türi anyaegyházközség levéltárából került elő. Balázsfalva napjainkban is Tür leányegyházaként működik.

Drassó egyházközsége már a 14. században létezett, katolikus plébániáját 1776-ban állították vissza a stefanita szerzetesek. Drassó, Szászsebes 20. századi filiája, az 1882. és 1903. évi sematizmus szerint önálló plébánia volt, amelyet Szászsebesről láttak el. 1913-ban már Szászsebes filiája 35 hívővel. A plébánia mára teljességében elnéptelenedett, megszűnt.

Templomát 1882-ben kezdték el építeni, ekkor Körösbánya filiája volt. Önálló plébániává 1911-ben szervezték.

A gyulafehérvári plébánia megszervezése az egyházmegye alapítási évétől, 1009-től számítható. Működése 1556–1715 között a püspökséghez hasonlóan szünetelt. A plébánia és a katolikus hitélet valamivel korábban, 1693-ban kezdett feléledni jezsuita atyák vezetése alatt. A püspökség visszaállítása után (1715) a székesegyház a plébános temploma is. Gyulafehérvár egyben a hegyaljai– (később gyulafehérvári elnevezésű) és az 1960-as évektől a hunyadi főesperesség központja is. Ma a gyulafehérvári egyházközségnek kb. 650 híve van.

Magyarigen középkori temploma a hitújításkor a reformátusok kezére jutott (1564) szász telepes híveivel együtt. A 17. század végén és a 18. században a hitükben megmaradt katolikusoknak jezsuiták miséztek magánházakban. Mártonffy József püspök idején, 1810-ben alakult újjá a plébánia és épült ma is álló temploma. 1951-től Gyulafehérvár filiája. A plébánia könyv– és levéltári anyagát 1962 körül tűzkár érte, könyvtára teljesen elégett, a levéltári anyag részben károsult. 2005-ben 13 hívője volt. Ellátása továbbra is Gyulafehérvárról történik.

Kristyor 1439-ben jelentkezik először az oklevelekben, ekkor temploma is volt, melyet német telepesek használtak. A ma is meglévő templomot görög katolikusok használják, melynek középkori freskóin magyar szentek is láthatók. Ez a leányegyházközség Brádhoz tartozik.

Nagyenyednek már a tatárjárás előtt volt temploma. A középkorból két templomáról van adatunk. A település elnevezését a Szent Egyed tiszteletére szentelt templomról kapta. A reformációkor az egyik a lutheránusoké, a másik a reformátusoké lett. A katolikus egyház újjászervezésére 1727-től nyílt lehetőség, amikor két minorita telepedett le a városban. A többségükben református vallású nagyenyediek nem fogadták túl nagy lelkesedéssel a két minorita pátert, hiszen ebbe a városba költözött át 1662-ben Gyulafehérvárról a Bethlen Gábor alapította református kollégium. Később, 1810-től Nagyenyed a református püspökség székhelye is lett.

A minoriták a Porond utcában vásárolták meg első házukat 1727-ben, majd 1729-ben Lenkes P. páter vásárolt a mai rendház területén egy házat a hozzá tartozó majorral. A templom alapkövét 1745-ben tették le, magát a templomot 1753-ban szentelték fel Árpádházi Szent Erzsébet tiszteletére. Mai alakját 1802-ben kapta. A tornyot pénzhiány miatt csak 1895-ben sikerült felépíteni. A kolostor 1802–1825 között épült, közvetlenül a templom mellett. Az aradi székhelyű magyar tartományfőnökséghez tartozott, ezen belül, pedig a Szentháromságról nevezett őrséghez. A rendház telkén iskola is működött, mely Mária Terézia korában épült. 1849. január. 8-án, a forradalmi viszályok közepette az egyházi épületeket felgyújtották, a város elpusztult, a templom tetőzete leégett a rendházzal együtt. Az épületeket 1853-ban tudták kijavítani kegyes adományok segítségével. A minoriták 1985 őszéig vezették a nagyenyedi plébániát, legutolsó szerzetespapja P. Kókai József volt. Ettől az évtől a hivatali szolgálatot világi papok teljesítik mind a mai napig.

Nagyenyed 1849-es pusztulásakor a rendház és a templom is jelentős károkat szenvedett. Szilágyi Farkas református lelkész, az 1849-es forradalom túlélője emlékiratában megemlíti, hogy a minorita levéltár egy része elpusztult, azonban könyvtáruk épségben megmaradt. Ez nagy szerencsének és áldásnak tekinthető, ugyanis az 1849-es mozgalom idején pusztult el a Bethlen Könyvtár értékes könyvgyűjteménye és a református püspökség levéltára is.

1245-ben Malembachként említik. Középkori gótikus temploma a reformáció idején a lutheránusoké lett. Szászsebesben 1523-ból ferencesekről vannak adataink, 1529-ből pedig domonkosokról. A ferencesek 1731-ben telepedtek vissza, és a romos kolostortemplomot 1740–1769 között építették újjá. A szerzetesek 1951. évi elhurcoltatása után világi papok gondozták Alvincről. 2004 augusztusától újból ferencesek adminisztrálják.

Péterfalván már a középkorban létezett plébánia. Régi templomát 1805-ben lebontották. Új templomát a 20. század elején építették a papírgyár végett betelepült katolikus vallású lakosok részére. Jelenleg Szászsebesről látják el.

Torockószentgyörgy középkori egyházközség volt osztrák és székely vasbányász telepesekkel. Hívei a reformációkor az unitárius felekezetre tértek át. Plébániáját 1727-ben ferencesek alapították újra a Toroczkay család támogatásával. Az 1850-es években lett Nagyenyed leányegyháza, addig a torda–aranyosi főesperességhez tartozott.

Középkori templomát román stílusban építették 1293 előtt. A másik tövisi templomot Hunyadi János építtette 1449-ben, és a templom melletti kolostorba obszerváns ferenceseket telepített. Az obszervánsok 1551-ben, vagy mások szerint 1554-ben, a reformáció és a török támadások következtében a kolostor és a templom elhagyására kényszerültek. A törökök a kolostort lerombolták, de a templomot megkímélték. Báthori Zsigmond fejedelem 1598-ban a minoritákat költöztette be Francesco Passis atya vezetésével, akik csak rövid ideig voltak itt. 1603-ban Basta György idejében a templom a kolostorral együtt leégett. A reformáció idején a katolikus lakosság nagy része református lett, de továbbra is maradtak katolikusok 1615 után is, amikor Bethlen Gábor a katolikusok részére a templomot meghagyta. A reformációkor a katolikus plébánia azonban megszűnt. Mindkét templom fedetlenül maradt. A Hunyadi templomot gróf Apor István erdélyi kincstárnok javíttatta ki 1701-ben saját költségén a katolikusok részére, akárcsak a régi templomot a reformátusok részére. A felújításkor az épületegyüttest barokk boltozatokkal födette be. A korábbi állapotoktól eltérően az emeletes kolostorszárnyakat egyszintesre alakíttatta. A pálos rend feloszlatása után (1786) egyházmegyés papok gondozták a plébániát. Kenderesi Szabó Béla kanonok–plébános halálát követően, 1996-tól Nagyenyedről látják el.

A topánfalvi plébániát 1779-ben szervezték meg kincstári tisztviselők és munkások részére, akik a környékbeli erdőségek, bányák és egyéb koronajavak kitermelése érdekében özönlöttek ide. Kezdetben Abrudbánya filiája volt és fakápolnában miséztek. 1780-tól lett önálló plébánia, a papilakot II. József császár építtette 1781-ben. A parókiahivatalt bulgarita ferencesek vezették 1779-től egészen 1800-ig. 1800-tól, két év szerzetesi irányítás kivételével (1827–1828), folyamatosan világi lelkészek gondozták. Iskoláját a plébánia szervezése után hat évvel, 1785-ben létesítették. A kincstár pénzén 1832-ben építettek kőtemplomot Nagyboldogasszony tiszteletére. A 1848–1849-es forradalom a katolikus egyházközséget az akkori plébános, Kapatán Márton, szelíd természetének köszönhetően nem sújtotta. A második világháború óta Gyulafehérvárról látják el.

A pápai tizedjegyzékben (1332) említik Tür plébániáját is. 1350-ben Tyr–ként jelenik meg a forrásokban. A hitújításkor reformátussá vált közösségben a katolikus plébánia 1827-ben alakult újjá. Templomát 1830–1832 között építették. 1833-ban katolikus elemi iskolát is építettek.

Zalatna már a római korban nemes fémbányáinak köszönhetően virágzó bányatelep volt. I. Lajos magyar király külföldről származó bányász lakosait kiváltságokkal ruházta fel. Zalatna középkori katolikus lakói a hitújításkor reformátusok és lutheránusok lettek. A katolikus plébánia 1722-ben alakult újra. Templomát 1752–1753 között építették, az 1800-as évek elején a középhajó roskadozása miatt újjáépítették. A templomot 1848–1849-ben a Petru Dobra (román forradalmár) vezette román felkelők felgyújtották és kirabolták, a híveket 1848. október 23-án lemészárolták. A még életben maradtak elmenekültek. (Az 1200 katolikus hívőből az érchegységbeli lázadók 1848 októberében hétszáz embert gyilkoltak meg.) A templomot két évvel később, 1851-re újították fel. A plébánia levéltára 1848-ban szintén a tűz martalékává vált. Az előre gondosan elrejtett eredeti anyakönyvek megmaradtak, ezeket a plébánia újraalapítása óta, 1722-től vezettek.

Verespatak aranytelepeit már az ókori rómaiak is kiaknázták. Középkori katolikus lakói a hitújítás idejében az unitárius felekezethez zárkóztak fel. A 18. században Habsburg császári szervezéssel újraindult az aranybányászat. A település katolikus bányásztelepeseit 1757-ben Abrudbánya leányegyházaként tartották számon. 1763-ban Mária Terézia elrendelte, hogy káplánt helyezzenek ki. Önálló plébániává 1767-ben szervezték a bulgariták kezdeményezésére, és 1783-ban kezdték el a templom építését Szent László tiszteletére. A Horea–féle lázadáskor a templom megrongálódott, így 1847-től új templomot építettek, de az 1848-as események miatt csak 1867–re fejezhették be. A plébánialakot a kincstár építtette 1771-ben. Iskoláját Winkler Pál plébános idejében (1768–1798) alapították. 2003-ban a Gold-Corporation Rt. által elindított aranykitermelési program keretében több családot kitelepítettek, házaikat felvásárolták. Jelenleg a kis létszámú, helyben maradt katolikus családokat Gyulafehérvárról pasztorálják.

A hunyadi főesperesség már a tatárjárás előtt létezett, azonban első írásos említése a pápai tizedjegyzék korára tehető, ekkor tíz plébániájával jegyzik fel. Hunyad vármegyében a Maros és a Cserna folyók mentét, valamint a Sztrigy alsó folyását magyarok lakták a 14. században. Buday János 28 plébániát sorol a hunyadi főesperességhez az 1241–1556 közötti időszakban: Algyógy, Alkenyér, Arany, Bácsi, Bencenc, Brettye, Berény, Bózs, Déva, Felkenyér, Folt, Hátszeg, Vajdahunyad, Marosillye, Kásztó, Kéménd, Őraljaboldogfalva, Perkász, Pestes, Rápolt, Rákosd, Romosz, Solymos, Szarkafalva, Szászváros, Szentandrás, Szilvás és Tordos.

A püspökség szünetelése alatt (1556–1715) a protestantizmus nagy teret hódított ebben a térségben, a főesperesi kerület (vármegye) plébániáinak egy része evangélikus, másik része református lett. Az első plébánia Hátszegen kelt életre 1691-ben. Hátszeget a ferences szerzetesek által kezdeményezett és irányított Vajdahunyad (1721), Déva (1723) és Szászváros (1731) követte. Ekkor még e négy plébánia a gyulafehérvári főesperességhez tartozott. A közigazgatási szempontból jelentősebb gócpontokon szükségessé vált a plébániák alapítása: pl. Marosillyén (1747) és Dobrán (1776). A 18. század végén, a bányaipar fejlődésével a kincstár több plébániát létesített. A vasbányászat fellendülésének köszönhető Ósebeshely (1730), Gyalár (1783), Kudzsir (1788) és Királybánya (1789) plébániáinak alapítása. 1795-ben visszaállították a középkori hunyadi főesperességet Hátszeg székhellyel.

A hunyadi főesperesi kerület a 19. század második felében, a zsil-völgyi kőszénbányászat fellendülésével, újabb plébániákkal bővült és az 1871-ben megnyitott Piski–Petrozsény közötti vasútvonalnak köszönhetően. Sorban jöttek létre Petrozsény (1871), Piskitelep (1886), Lupény (1894), Vulkán (1906) és Lónyaitelep (1912) plébániái. Ezek a plébániák ipari telepeken létesültek, így a lelkipásztori feladat is másabb jelleget öltött.

A 20. század második felében a hunyadi- és a gyulafehérvári főesperességnek egy főesperese volt, aki egyúttal a gyulafehérvári plébánia vezetését is ellátta. 2008–2012 között a gyulafehérvári- és a hunyadi kerületek főesperességi központja a petrozsényi plébánián működött, míg 2012-től napjainkig a két kerület közös főesperesi székhelye ismét Gyulafehérvár.

Aninószán – a bányatelepülés virágzása következtében – a katolikus templomot 1911-ben építették Kisboldogasszony titulussal az akkori vulkáni lelkész, Hoboth József intézkedéseivel, a bányatársulattól kapott területen. 1919-ben vált önálló plébániává. Önállósága előtt Lupény és Vulkán látta el. Ma Petrozsényből gondozzák.

Dobra plébániája 1776-ban létesült Mária Terézia jóvoltából. Templomát Szent József tiszteletére szentelték. Anyakönyveit 1794-től kezdték el vezetni. Jelenleg Déváról látják el. Fennmaradt anyakönyvét is itt őrzik.

Hátszeg plébániája Erdély legrégebbi egyházközségei közé tartozik. Az írott források 1300-ban tesznek említést róla. A reformáció következtében a hívek a református felekezethez csatlakoztak a középkori templommal együtt. A katolikus hitélet 1694-től éledt újra Eszterházy Pál herceg özvegyének és más jótevőknek bőkezűségéből. Kezdetben fából készült imaháza volt, újkori templomát 1747–1755 között építették Keresztelő Szent János tiszteletére. 1768-ban stefanita ferencesek telepedtek le, akik Mária Terézia idejében szerzetházat építtettek. A 19. század második felében ők látták el a zsil–völgyi betelepült bányászok lelki gondozását is. Hátszeg a 18. század utolsó éveitől a 20. század közepéig a hunyadi főesperesség székhelye volt. A hátszegi egyházközség 1694-től katolikus iskolát működtetett. Hátszeget jelenleg Pusztakalánból látják el, helyben lakó papja 2001-től nincs.

A székely (csángó) telepes lakosság számára a plébánia szervezése 1911-ben kezdődött. A helység önállósulásáig Piski(telep) fiókegyháza volt. Temploma 1915–1916 között épült Szent Kereszt felmagasztalásának tiszteletére. A plébánia 1918-tól önállósult, ekkortól volt saját iktatása, iratkezelése (ezt megelőzően Piskiben keletkeztek iratai). 1920–1948 között katolikus iskolája is volt. Az 1980-as évektől a csernakeresztúri plébános látta el Piskitelepet is, ettől kezdve a Piskire vonatkozó iratok a csernakeresztúri plébánián keletkeztek (a gondosan elkülönített iratokat áthelyeztük a Piskiből begyűjtött plébániai iratokhoz). Az ügyiratokhoz, két év kivételével, nem társul iktatókönyv.

Déva vára már a tatárjárás előtt létezett, plébániáját a 14. század elején említik az írott források. A reformációkor temploma a reformátusok kezére került. A plébániát bulgarita ferencesek állították vissza, akik 1710-ben telepedtek meg Déván, és a rendházat (plébániát) 1723-ban építették. Temploma Nagyboldogasszony tiszteletére épült. A várban is kápolna állt, 1725-től ezt is a ferencesek gondozták, azonban 1848-ban robbanás következtében leégett a várral együtt.

A körösbányai plébánia (rendház) alapítása az alvinci és dévai bulgarita ferences konvent terjeszkedésével hozható összefüggésbe. Az egyházközséget 1728-ban alapították, középkori romos templomát 1766-ban építették újra alapjaiból. A Horea–lázadás felkelő csapatai 1784-ben nagy pusztítást mértek az egyházközségre, az 1848–1849-es szabadságharcban a templomot felgyújtották, a katolikusokat elűzték. A templom renoválása csak 1854–re fejeződött be. E két esemény következtében a hívek nagyon megfogyatkoztak. Jelenleg Kőrösbányán egyetlen egy katolikus család él. Körösbánya és Nagyhalmágy plébániák, alapításuktól kezdve (1728, 1775) a csanádi egyházmegyéhez tartoztak egészen 1786-ig, ekkor csatolták az erdélyi egyházmegyéhez. Közös ellátásuk, gondozásuk az iratokban is megmutatkozik: 19. századi anyakönyveikből néhány mindkét plébániára vonatkozik. .

Fatemploma 1748-ban épült az újonnan betelepült bányászok részére, új templomát – Mária Terézia támogatásával – 1774-ben építtették. 1804-ig dévai bulgarita szerzetesek adminisztrálták és szervezték meg a hitéletet, majd világi papok kerültek a csertés–hondoli plébánosi székbe. 1918-ban még helyben lakó papja volt, az 1920-as évektől már Nagyág látta el. Csertés–Hondolt néhány évtizede Déváról látják el a csángótelepi templom ferences papjai.

Királybánya(toplica) plébániáját 1789-ben alapították. Létesítését a vasbányászat fellendülésével megsokasodott katolikus hívek lelki gondozása indokolta, melyet addig a vajdahunyadi ferencesek láttak el. Temploma a királyi kincstár bőkezűségéből épült. Anyakönyveit 1769-től kezdték el vezetni. A bányászat 19. századi hanyatlásával a hívek is megfogyatkoztak. A 20. század első felében Govásdia papjai látták el. Mivel Királybányát sohasem adminisztrálták Csertés–Hondol papjai, így feltételezhetően csellengő protokollumának Dévára kerülését a Govásdiát is gondozó vajdahunyadi ferencesek kapcsolatai magyarázzák.

A kudzsiri kohóüzemet a 18. században létesítette a magyar királyi kincstár. A vasgyár miatt betelepült, vegyes nemzetiségű mesterek, munkások pasztorációját az ósebeshelyi lelkész végezte, ritkábban a szászvárosi, alvinci vagy a vajdahunyadi, majd 1825-ben Kudzsiron katolikus templomot építettek. Ezt a templomot 1857-ig a szomszéd ferences plébániák (Ósebeshely és Szászváros) gondozták. 1857-ben Haynald Lajos püspök Kudzsirt önálló plébániává nyilvánította. Kudzsiron 1808-tól vezetik az anyakönyveket.

Első kápolnája a bányásztelepesek részére 1911-ben épült, majd 1926–1927-ben kibővítették. Mint helyi lelkészség 1912-ben önállósult, addig Petrozsény látta el. Ma Petrilláról gondozzák, nincs helyben lakó papja.

Lupény egyházközség részletesebb történetét Faragó Vilmos (1902–1957), volt lupényi plébános kéziratából ismerjük meg. A szénbányászat megindulásával és a vasút kiépítésével idetelepült bányászok részére a helyi lelkészséget 1894 tavaszán szervezték meg. Bányatelepeit egy francia (lyoni) társulat lendítette fel 1890-ben, a vasutat 1892 júliusában avatták fel. Temploma 1900-ban épült Szent Borbála tiszteletére a bányatársulat és a hívek adományából, a plébániát pedig 1904-ben építették. Iskolája 1920-ban nyílt meg, 1948-ban államosították.

Nagyhalmágy templomát 1775-ben építették gróf Bethlen József adományából, kegyurának védőszentje, Szent József tiszteletére. Bulgarita és stefanita szerzetesek vezették a plébániát, akik egyben az alapító Bethlen-család udvari lelkészei is voltak. Az egyházközség nagy pusztításokat szenvedett el az 1784-es Horea-felkelés idején, valamint az 1848–1849-es forradalom alatt: templomát romba döntötték, híveit megtizedelték. 1849-től Körösbánya fiókegyháza lett pap és templom nélkül. 1786-ig a csanádi egyházmegyéhez tartozott Kőrösbányával együtt, ekkor csatolták az erdélyi egyházmegyéhez. Katolikus hívei már nincsenek.

Nagyág település az 1700-as évek elején jött létre az aranybányák megnyitásával. A települést fokozatosan német, olasz, cseh és krajnai bányászok népesítették be. A katolikus bányászcsaládok lelki igényének kielégítésére 1753-ban fakápolnát, majd 1777-ben a bányászok költségén kőtemplomot építettek a Szűzanya tiszteletére. Kezdetben (1753-tól) a plébániát dévai ferencesek gondozták, majd 1783-tól az egyházközséget világi papok adminisztrálták. Itt született Lönhart Ferenc (1819–1897) erdélyi püspök. Jelenleg Nagyágnak csak néhány elrománosodott híve maradt, akiket a Déva-telepi ferences atyák gondoznak.

A marosillyei uradalmat a 13. század második felében említik először. Ugyanitt a Dienesi család váráról 1468-ból van írásos feljegyzésünk. A család kihalása után ezt a várat Báthori István fejedelem és iktári Bethlen Farkas birtokolta, majd ez utóbbinak leszármazottai. A közhiedelem szerint itt született Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1580-ban. A várat a 18–19. században átalakították, középkori épületegyütteséből csupán a Veres-bástya maradt meg.

Marosillye plébániáját 1747-ben alapították. Kezdetben itt pálosok működtek, később ferencesek látták el. Templomát 1900-ban restaurálták. Marosillye híveit jelenleg a dévai ferencesek gondozzák. Levéltári anyagáról nincs tudomásunk, Bartalis János fr. OFM elbeszélései szerint ez is elpusztult. Fennmaradt anyakönyvét a dévai ferenes plébánián őrzik.

Gróf Steinville erdélyi főhadparancsnok 1706-ban a Sebes folyó völgyében üveghutát és vaskohót létesített. A katolikus munkások lelki igényeinek kielégítésére fakápolna szolgált, majd 1790-ben a kincstár költségén egy új templomot építettek. A plébániát 1730-ban állították fel. Anyakönyveit is ettől az évtől vezették. Az ipartelep fokozatosan lehanyatlott, az egyházközség a 19. század vége fele hívők nélkül maradt, és fiókegyházzá minősült vissza. Míg 1882-ben még önálló plébániaként szerepel a sematizmusokban, 1893-ban már Szászsebes fiókegyháza.

Petrilla templomát 1914-ben építették Szent Borbála tiszteletére, majd 1926–1927 között kibővítették. 1921-ig Petrozsényből gondozták.

A zsil-völgyi szén kitermelésével és a különböző bányászati részlegek beindításakor a 19. század második felében székely, cseh, lengyel, stájer és bukovinai katolikus bányásztelepesek tömege népesítette be Petrozsény, Petrilla, Lónya, Lupény, Iszkrony, Aninósza, Vulkán és Urikány Hunyad megyei helységeket. Ezek közül elsőnek Petrozsény fejlődött ki, ahol már 1858-ban a Brassói Bányatársaság megkezdte kutatásait. A hívek lelki gondozását a nem messze lévő Hátszeg ferencesei látták el. Ezért 1871-ben, a könnyebb adminisztráció érdekében, Petrozsényt önálló egyházközséggé szervezték – Piringer József első plébánosával. Temploma 1886–1887 között épült a brassói bányatársulattól kapott telekre. A mallersdorfi ferencrendi nővérek 1893-ban hat elemi osztályú leányiskolát indítottak, amelyet 1905-ben polgári leányiskolával bővítettek. A római katolikus elemi fiúiskolát 1919-ben nyitották meg.

A petrozsényi egyházközség történetét részletesen Pozsonyi József volt petozsényi segédlelkész ismerteti 1938-ban megjelent kis könyvében. Munkájában taglalja a Zsilüvölgy rövid történelmi hátterét, a petrozsényi plébánia létrejöttének körülményeit, a plébánia működésének történetét papjai időrendjében, valamint az iskolákat és a vallásos egyesületi életet is bemutatja.

A zsil-völgyi szénbányászat beindításával Ópiski mellett vasúti csomópont létesült, ahová új, katolikus lakosok költöztek. A katolikusokat Déváról gondozták az 1870-es évek elejétől, majd 1877-től Hátszeg látta el őket, a szentmiséket magánházban tartották. A templomot és a plébániát 1883–1886 között Lönhart Ferenc erdélyi püspök építtette fel saját költségén. A nagyági származású püspök a templom udvarában épült sírkriptában nyugszik. A piskitelepi népiskolát 1872-ben alapították. A plébánia fennállásnak 25. éves jubileumára 1911-ben Domián Alajos egyháztanácsjegyző emlékkötetet jelentetett meg. A piskitelepi egyházközséget ma Csernakeresztúrról gondozzák.

Az 1870-es években épülő vaskohó beindulásakor többnyire német anyanyelvű katolikus lakók települtek Pusztakalánba. Kezdetben Piskitelepről látták el őket. Templomát 1902-ben építették, plébániáját 1910-ben.

Szászváros egyházközség már a 13. század elején létezett. Hajdani templomát Szent Ambrus tiszteletére építették, innen ered a város német neve is (Broos). A ferencesek a 14. század második felében kerültek ide, amikor Károly Róbert felesége, Erzsébet királyné kolostort és templomot építtetett nekik. A templom és a zárda a reformációkor a reformátusok használatába került, majd 1661-ben a tatárjáráskor elpusztult. A ferences rend szerzetesei Szászvárosba 1730 táján kerültek vissza. A ma is álló, újkori templomot 1749–1754 között építették a régi alapjaira. 1880-ban a templomhajót kibővítették és új tornyot építettek. A templom mellett katolikus iskola is működött 1739-től.

Sztrigyszentgyörgyön már a középkorban létezett katolikus templom és plébánia, a település nevét is a Szent György tiszteletére szentelt templomáról kapta. 1377-ben Zengwrg néven fordul elő az oklevelekben. A reformáció idején a templom református kézre jutott a hívekkel együtt. A századfordulón betelepült bukovinai székelyek részére 1935-ben építettek templomot, amelyet Pusztakalánból gondoznak.

A nagy történelmi múlttal bíró Vajdahunyadot már a pápai tizedjegyzék is említi, mint plébániát. A középkorban a Hunyadi család fészke volt, várát már 1267-ben említik a források. Ferences templomát és kolostorát Hunyadi János építtette 1442-ben. A reformáció zavargásaiban a templom leégett. A szerzetesek 1710-ben tértek vissza. Templomuk teljes felújítását 1773–ra fejezték be. Ugyanezt a templomot 1881-ben építették újjá. A vasgyár terjeszkedése következtében 1910-ben ezt lebontották és újat építettek a város másik szegletében. Vajdahunyadon a 20. század első felében ferences teológia is működött.

Vulkánban a széntelepek feltárása 1896-ban kezdődött. Betelepítése székely, cseh, stájer, bukovinai és lengyel bányamunkásokkal 1900-ban, a bányászat fellendülésekor indult be, a salgótarjáni bányatársulat széntelepeinek megnyitásával. 1906-ban helyi lelkészséget (expositura) szerveztek, 1911-ben építették templomát és plébánialakját. Önálló plébánia 1919-től lett, korábban Petrozsényből és Hátszegről látták el.

Hosszúaszó középkori plébánia, 1309-ben említik először Longavalle néven. A reformációkor a szászok lutheránusok, a magyarok reformátusok lettek. A katolikus hitélet a 18. században éledt újra a medgyesi ferencesek lelki gondozásával. A mostani templomot 1769-ben építették Nagyboldogasszony tiszteletére, a plébániát 1772-ben alapították. A templomot 1860-ban újították fel. A kb. 35 hívőből álló katolikus közösséget jelenleg Kiskapusról látják el.

Mikeszászát 1267-ben említik először a források. Középkori temploma a hívekkel együtt lutheránus lett. A templomot a katolikusok a 18. század második felében használhatják, 1782-ben császári rendelet osztja meg a templomot a lutheránusok és a katolikusok között: a templombelső a katolikusé, a templomkórus és a plébánialak az evangélikusoké. Ezt a templomot 1797-ben újították fel, védőszentje a Szentháromság. Mikeszászának 1882-ben 45, míg 2000-ben 42 katolikus hívője volt.

Kiskapus a 15. század elején jelentkezik az oklevelekben. Középkori katolikus hívei a hitújítás idején a lutheránus hitre tértek. Az 1760-as években sokan visszatértek a katolikus felekezethez, de 1772-ben visszafoglalt templomukat a gubernium visszaítélte a lutheránusoknak. Templomukat 1779-ben építették Urunk Mennybemenetele tiszteletére.

Az 1332. évi pápai tizedjegyzékben szereplő falunak feltehetően a 13. század első felében épített, várfallal körülvett temploma volt, amelyet a 15. században jelentősen átalakítottak. A várfalat 1639-re teljesen átépítették. A falu lakossága az 1560-as években tért át az unitárius hitre, és átvette a templomot is. A katolikus megújulás időszakától a falu kisszámú katolikusai a közeli Sepsikőröspatakhoz tartoztak, innen látják el őket ma is. A katolikusok a 17. században építettek kápolnát maguknak, a 18. században pedig templomot emeltek Szent István tiszteletére, amely ma is használatban van.

Barótot korán említik az oklevelek (1224, 1332–1334). Egyed Ákos történész szerint Barót Székelyföld első oklevélben említett települése. Középkori temploma helyébe a hívek költségéből 1564-ben építettek újat, amelyet 1760–1767 között teljesen átépítettek. Szentélye Keserű György nagyváradi kanonok hozzájárulásából épült. A templomtorony az 1802-es földrengéskor összeomlott, 1822-ben építették újjá. A reformáció idején csak átmenetileg hódított a hitújítás, mivel Nagy Baróti Katalin szervezésével megakadályozták a térítést, és Barót katolikus maradt. A templom középkori védőszentje Szent Miklós volt, az új templomot már Szent Adalbert tiszteletére szentelték A második bécsi döntés után a Barcasági Dékánság a Román Királysághoz került és az ottani főesperesség központja Brassó maradt, ezért 1940–1945 között Barót lett a Sepsi–Miklósvári főesperesség központja.

Brassóban a vallásos élet 1211-ben indult meg a Német Lovagrend letelepedésével a Barcaságban. Első templomuk a mai Fekete–templom helyén állott és Szent Katalin tiszteletére épült, amely a tatárjáráskor megrongálódott. A 14. századtól, mint plébániatemplom, rendeltetését a Fekete–templom vette át. Brassó katolikus hívei 1530 körül a lutheránus felekezethez csatlakoztak.

A mai plébániatemplom helyén állt az 1325-ben épült domonkos templom. A reformáció után sokáig raktárként szolgált, míg 1713-ban a Keresztelő Szent János tiszteletére épült templomot kapták meg a katolikusok, majd a domonkosokét. A jezsuiták kezdeményezéséből, a jelenleg is álló plébániatemplom 1773–1787 között épült barokk stílusban Szent Péter és Pál tiszteletére.

Brassó és Nagyszeben, szászföldi központi településekként királyi kiváltságos területnek számítottak a középkorban. Dékánság elnevezés alatt működtek, nem tartoztak az Erdélyi Püspökséghez, missziós területnek számítottak. A katolikus restaurációt követően, az 1761–1762-es plébánia-összeírásokban már szerepeltek. 1766-ban dékánság (decanatus) név alatt tűnnek fel Brassó és Nagyszeben központokkal, és ugyanitt szerepel Miklósvár is főesperességként.

Az 1761-es egyházmegyei sematizmusban a jelenlegi sepsi–barcasági főesperesség plébániáiból néhány a háromszéki főesperesi kerülethez tartozott: Szentivánlaborfalva, Miklósvár, Barót, Türkös és Illyefalva.

Az egyházmegye ezen egyházi adminisztrációs területe a 18–19. században a Barcasági Dékánság és a (Sepsi)–Miklósvári főesperesség (Decanatus Barcensis et Archidiaconatus Sepsi atque Miklósvár) név alatt működött. A jelenben is használt sepsi–barcasági főesperesség elnevezés a 20. század közepén alakult ki, és a két történeti földrajzi elnevezés összekötéséből származik.

A kerület főesperességi központja a katolikus megújhodást követően Brassóban volt. Ez a főesperesség 1782-ben nyolc plébániából állt: Brassó, Barót, Miklósvár, Fogaras, Türkös, Bodza, Tömös és Törcsvár. Az 1846. évi sematizmusban 13 plébániával jegyzik. Ezek a következők: Barót, Bodza, Brassó, Hídvég, Felsőtömös, Illyefalva, Sepsikőröspatak, Miklósvár, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Szentivánlaborfalva, Törcsvár és Türkös. Ez a felépítés 1882-ben is megmaradt.

A főesperesség központját 2005-ben költöztették át Sepsiszentgyörgyre, ahol mindmáig található. A sepsi–barcasági főesperességet jelenleg 19 plébánia alkotja. Ezek közül három plébánia Sepsiszentgyörgy székhellyel a 20. század végén alakult.

A szépmezői medencében fekvő falu első említését az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzékek tartalmazzák. Nevét Szent Gedeontól, a 13–14. században épült templom védőszentjéről kaphatta. A 14. században gótikus stílusban átépített, várfallal körülvett temploma a 17. században a reformátusok tulajdonába ment át. A katolikusok számára 1905-ben építettek kápolnát Jézus Szent Szíve tiszteletére. Kis létszámú katolikus közösségét Sepsikőröspatakról látják el.

Köpecen 1936-ban egy malomhelyiséget alakítottak át kápolnává, és Fájdalmas Szűzanya tiszteletére szentelték fel.

Első említése a pápai tizedjegyzék idejéhez fűződik. Feltételezik, hogy a település a középkori templom védőszentje, Szent Ilyés után kapta a nevét. A mai vártemplom a 15. század közepén épült. A reformáció korában református kézre került, és rövid ideig az unitáriusok is bírták. A katolikus hitélet Illyefalván 1698 után indult újra, fából épült kápolnáját (Páduai Szent Antal tiszteletére) az esztelneki származású Nagy Mózes építtette 1701-ben, aki pálos szerzetesek gondozására bízta a plébániát. A pálosok a rend feloszlatásáig, 1786-ig vezették az egyházközséget. A fakápolna helyébe 1754-ben építettek egy kőtemplomot, amelyet földrengés rombolt le. Helyébe 1824–1827 között egy új templom készült, a jelenlegi templomot 1886–1887 között építették.

Kőhalomban már a szász telepesek előtt királyi vár létezett a 11. században, amelyben kápolna is állt. Kőhalom 1502-ben a szász dékánság székhelye volt. Plébániatemplomának építése a szászok betelepülésének idejére tehető. Az épület lutheránus kézre került a reformáció idején. Glatz András konvertita 1761-ben építtetett katolikus kápolnát fia kriptája mellé, amelyet 1779-ben bővítettek ki. Ez a kápolna 1802-ben leégett, Kőhalom új templomát 1808-ban szentelték fel. A 19. századi sematizmusok szerint már 1753-tól anyakönyvet vezettek.