Showing 3465 results

A szász telepítésű helység középkori eredetű, később bővített templomát a reformáció óta a lutheránus egyházközség használja. Középkori eredetű a magyarrégeni, jelenleg reformátusok birtokában levő templom is. 1700 után Szászrégen a mikházi ferencesek missziós területéhez tartozott. Az 1736-os alapítású plébánia az 1761-es egyházmegyei összeírás idején a tordai főesperesi kerülethez tartozott, 1782-ben már a marosi kerülethez. A Kisboldogasszony titulusú templom építése 1736-ban elkezdődött, de csak 1780-ban készült el. Az új papi lakásba 1771-ben költözött be a plébános, két előde még Abafáján lakott. 1848-ban a templommal együtt a plébánia is leégett, az újjáépítés hosszasan elnyúlt. Az 1930-as években felmerült egy egészen új, emeletes plébánia építése, de kivitelezése a nehéz idők miatt elmaradt. Iskola előbb 1782-ben, majd 1829-ben épült, a jelenleg is álló épületet pedig 1877-ben adták át. 1918-tól az elemi iskola épületében polgári iskola működött.

A település középkori Kripta-hegyi templomát a reformáció után előbb az unitáriusok, majd a reformátusok kapták meg. 1720-ban a katolikusok vették birtokukba egyházközi megoldással. A romos állapotban levő templom Berzenczey István Marosszék főkirálybírója és felesége Kún Ilona jóvoltából megújult, de 1752-ben a főkirálybíró és családja, valamint a falu tehetősebb katolikus gazdái új istenháza építésébe kezdtek. A jelenleg is álló épületet csak 1779-ben fejezték be. A 18. századi plébánia helyett 1908-ban készült új lakás, 1912-ben pedig telket vettek az új iskolaépület számára, melyet az 1960-as évek elején bontottak le. A tanító egyben a templom kántora is volt. Részére az egyházközség kántortanítói lakást és földet biztosított. Az 1948-as államosításkor a kántortanítói épület szerencsés módon az egyházközség tulajdonában maradt, az 1980-as évek elején pedig plébániává alakították át. A templomot 1882-ben erődszerű kerítéssel vették körül, amely az 1960-as évek végén omladozó állapotba került, lebontották, és helyébe korszerű kerítést építettek. Székelykál legfontosabb filiái Erdőcsinád, Iszló (egy ideig Ehedhez tartozott), Jobbágyfalva, Kisillye, Marosjára, Székes, Vadad voltak. Jobbágyfalva 1875-ben, Marosjára 1918-ban önállósult.

A szentháromsági középkori plébániatemplomot a katolikus hívek 1752-ben foglalták vissza először az unitáriusoktól, majd 1764-től végleges főkormányszéki utasításra birtokolták azt. Az épületet a torony kivételével lebontották, és 1904-ben újat építettek helyette. A régi iskola 1887-ben készült első osztálytermét 1908-ban bővítették. Az egyházközség hitéletét jelentősen megzavaró eseményre 1937 márciusában került sor, amikor egy erőszakos hittérítés következtében 45 család tért át görög katolikus hitre.

Vajola középkori templomát a 18. század második felében a lutheránus hívek átalakították, ma a görögkeleti rítuson levők használják. A második világháború után az elmenekült szászok helyébe érkező katolikusok egyik lakásból alakítottak ki kápolnát. 1974-ben lakást vásároltak, majd 1979-ben a hívek közmunkájával tornyos kápolnává alakították át.

A szászrégeni plébániához tartozó filiában magánházakban miséztek, majd egy 1975-ben vásárolt lakásból alakítottak ki kápolnát.

A gyergyói esperesség a reformációt követő időszakban alakult ki. A középkori gyergyószéki plébániák 1276–1545 között a telegdi főesperességhez tartoztak. A pápai tizedjegyzékben (1332–1337) három plébános bejegyzése szerepel Gyergyószékben: ezek feltételezhetően Gyergyószentmiklós, Gyergyóalfalu és Szárhegy. 1478-ból ismeretes egy Benedek nevű gyergyószentmiklósi pap, aki alesperes volt. 1592-től Csík–, Gyergyó– és Kászonszék egy főesperességet alkotott, három /al/esperességgel, egészen a katolikus megújhodás korszakáig.

Francesco Leone da Modica ferences szerzetes jelentésében, amelyet a Hitterjesztés Szent Kongregációjához küldött 1638-ban, a gyergyószéki plébániák a Háromszéki főesperességhez taroztak. Ez az okmány öt plébániát említ: Gyergyószentmiklós (plébánosa ekkor Ferenczi György esperes), Szárhegy, Újfalu, Alfalu és (különös módon) Koronka. Ez utóbbi település Marosszékben található, a jelentés szerzőjének elírása vagy téves helyismerete miatt kerülhetett ebbe a felsorolásba. Giulio Spinola bécsi nuncius hasonló jelentése 1665 végéről Gyergyó fiókszékben öt plébániát említ: Szárhegyet, Alfalut, Újfalut, Szentmiklóst és Ditrót (Gitro). Ugyanitt megjegyzi, hogy ezek nagy plébániák, és több faluban fiókegyházközségük van. Damokos Kázmér erdélyi apostoli vikárius székelyföldi vizitációs jelentésében, amelyet 1668-ban a Kongregációhoz terjesztett fel, Gyergyószékben négy anyaplébániát sorol fel: Gyergyószentmiklóst két filiával (Tekerőpatak és Kilyénfalva), Szárhegyet szintén két leányegyházközséggel (Ditró és Remete), Alfalut Csomafalva filiájával és Újfalut. Az 1753-as, az 1761-es és az 1782-es egyházmegyei sematizmusok szerint a következő plébániák tartoztak hozzá: Alfalu, Csomafalva, Ditró, Kilyénfalva, Remete, Gyergyószentmiklós, Szárhegy, Tekerőpatak, Újfalu. A gyergyószentmiklósi örmény plébánia 1782-ben külön örmény rítusú főesperesi kerületben szerepelt.

A gyergyói főesperesi kerületet 1846-ban 11 plébánia alkotta. 1870-ben a kerület Maroshévízzel bővült. 1882-ben 12 plébániája volt: Alfalu, Csomafalva, Ditró, Kilyénfalva, Remete, Szárhegy, Gyergyószentmiklós (külön örmény és latin szertartású plébániák), Tekerőpatak, Toplicza (Maroshévíz), Tölgyes és Újfalu. A főesperesség a 20. században tovább bővült Borszék (1901), Gyergyóbékás (1913), Gyergyóhodos (1925), Gödemesterháza (1927), Orotva (1973) és Marosfő (1999) egyházközségekkel. 2008-ban alapították Gyergyószentmiklós Szent István plébániáját, a templomot ugyanez évben szentelték fel. A gyergyói főesperesi kerületet jelenleg 21 plébánia alkotja. A főesperesség központja, rövidebb megszakításokkal, Gyergyószentmiklóson működött.

Borszék település neve egy 1745–beli peres iratban tűnik fel először, melyben fürdőházait és kápolnáját említik. A település fejlődése 1770-től kezdődik, ekkor ismertette Bánffy Dénes Borszék borvíz forrásainak jelentőségét. 1805-ben Zimmerhausen Antal betegségéből itt kigyógyulván, bérbe vette a forrást és a vendégek részére házat épített. A romossá vált kápolna helyett gr. Lázár László kancellár 1847-ben egy kis templomot építtetett a Szentháromság tiszteletére. Fenntartásáról Ditró és Szárhegy gondoskodott, mivel Borszék területe e két község birtokosságáé volt. Ebben az időszakban Ditró filiája volt. Borszék önálló plébániáját 1901-ben szervezték meg, templomát 1910-ben építették a birtokosság támogatásával.

Ditró neve 1567-ben fordul elő az oklevelekben. A 18. század elején Szárhegy filiája volt, és 1711-ben önállósult. Ditró első templomának építési ideje sajnos ismeretlen, de valószínű, hogy már 1500 előtt állt. A település régi temploma gótikus jegyeket hordoz, amelyek a jelenlegi Szent Katalin templom csúcsíves nagy ablakkeretén és a főbejárat kőkeretén érzékelhetők. A templomhelyet a Csibi család adományozta. Ezt a templomot 1746-ban nagyobbították, tornya 1753-ban épült. A templomhajót 1756–1767 között bővítették és építették újjá.

Az Alexandriai Szent Katalin tiszteletére szentelt templom nem felelt meg az egyre nagyobb számú katolikus hívők befogadásának. A megnövekedett egyházközség nagyobb templom építését tette szükségessé már a 19. század második felében Takó János plébános idején, aki 1888-ban került Ditróba. A templomot Kiss István tervezte, az építkezést Kládek István szabadkai vállalkozó kivitelezte. Ezt a templomot 1911-ben áldotta meg Majláth Gusztáv Károly püspök, és 1913-ban szentelték fel Jézus Szíve tiszteletére.

Gödemesterháza 1882-ben még Maroshévíz filiája volt, és csak 1927-ben önállósult. Kápolnája 1896–1897 között épült Jézus Szent Szíve tiszteletére. Innen látják el Palotailvát, Ratosnyát és Nyágrát. Korábban az első két település is Maroshévíz filiája volt. Plébániává szervezésekor megvásároltak egy régi lakást plébániának, amelynek helyére 1972–1976 között építették a mai emeletes paplakot.

A település első írásos említése egy 1567-es regestrumból való, amelyben 44 kapuval jegyzik. Azonban az 1333-as, illetve 1334-es pápai tizedjegyzék három gyergyói papot sorol fel (István, Tamás, Miklós), melyek közül az egyik, Gyergyószentmiklós és Szárhegy mellett Alfaluban szolgált. Ekkor tehát egyháza és papja van. Ezt erősíti meg a templom oldalán lévő felirat: Aedificata MCCXIII in honorem sacro Sanctorum Iudae et Simeoni Apostolorum et Sanctae Margharetae virginia et martiris (Építtetett 1213-ban, Szent Júdás és Simon apostolok és Szent Margit szűz és vértanú tiszteletére). Ugyancsak ezt látszik megerősíteni a torony aljában lévő, félköríves kapubejárat is. Az egyházközség első temploma román stílusú, mely építése után alig harminc évvel az 1241-es tatárjáráskor elpusztult. Ezt követte a nagyobb, gótikus stílusban emelt templom, melynek építési idejét stílusjegyei alapján a művészettörténészek a 15. századra teszik. Számos eleme a jelenlegi templomban is megtalálható. Innen maradt meg a kőalapokon nyugvó andezit–tufából faragott hatszögletű, gótikus kelyhet mintázó keresztelőkút is.

A hagyománmy szertint 1567-ben István gyergyóalfalvi pap sereget szervezett János Zsigmond térítő seregei ellenében, és a székelyek megvédték hitüket. Ennek nyomán indult el a Csíksomlyói zarándoklat. A Rómából hazatért P. Damokos Kázmér felszentelt erdélyi apostoli vikárius 1675-től Gyergyóalfaluból, mint az akkori idők legbiztonságosabb helyéről kormányozta az egyházmegyét. Itt is halt meg 1678-ban pestisben.

1707 decemberében Acton tábornok a császári csapatok élén büntető hadjáratot vezetett a székelység ellen. Ekkor égett le a templom tetőzete, több egyházi épülettel, köztük a plébániával. A javítási munkálatok évekig elhúzódtak, és amint a feljegyzésekből kiderül, ekkor már világossá vált egy nagyobb templom szükségessége az egyházközség számára. 1730-ban az addig Alfaluhoz tartozó Csomafalvát önálló plébániává szervezték át. 1755-ben Bálintffi Gergely plébános hozzálátott az új templom építésének előkészítéséhez. 1766-ban szinte a teljes gótikus templomot lebontották. Az új templom alapkőletétele 1766. június 27-én történt. Ez a templom már barokk stílusban épült. Az építkezést Mária Terézia osztrák császárnő is segítette 800 rhénes forinttal. A templomot végül 1786 Szentháromság vasárnapján szentelte fel Batthyányi Ignác akkori erdélyi püspök. Ehhez az eseményhez kapcsolódik a Szentháromságnapi–búcsú.

1806-ban hatalmas tűzvész söpört végig a falun. Leégett a templom tetőszerkezete és a paplak is. Ugyanebben az évben emelték a ma is meglévő plébániaépületet. Rendbe hozták a sérült templomot is. 1930-ban északi mellékhajóval bővítették a templomot.

Borzont filiába 1770-ben telepítettek moldvaiakat, akik görög katolikusok lettek. A görög katolikusok 1938-ban épült temploma jelenleg a római katolikusoké.

Gyergyóhodos Salamás falunak egyik közigazgatási részét képezi. 1848 után Ditróból több család telepedett le az Orotva patak Marosba folyásánál kialakult hodály szélén emelkedő dombháton. Ez a telep a Hodos nevet kapta. A közeli Salamáson lakó néhány katolikus családdal együtt, Hodos és Salamás név alatt tűntek fel, Ditró filiáiként. A jelenlegi hodosi plébániához tartozó Salamás a 19. században Ditróhoz tartozott. Templomát 1898–1899 között építették. Iskolája 1901-ben épült. A plébánia önállósítását szintén Ditró kérelmezte 1923-ban. Ekkor önálló helyi lelkészségként működött, majd 1925-től plébánia lett. Plébánialakja is ekkor épült.

Az 1882-es sematizmusban Békás Gyergyószentmiklós filiájaként szerepel, míg a település Zsedánpataka nevű része ugyanekkor Tölgyes filiája. 1893-ban Tölgyes fiókegyházaiként tüntetik föl a forrásokban Gyergyóbékást, Gyergyódomokost (Gyergyó-Domukot), Gyergyó-Hollót és Gyergyó-Zsedánpatakát. Ekkor Békásnak 170, Zsedánpatakának 31 katolikus hívője volt, akik a település többségét kitevő görög katolikusokkal éltek együtt.

Templomát 1903-ban szentelték fel, plébániaépülete 1913-ban épült, az egyházközség ekkor önállósult. Szintén ebben az évben került hozzá filiaként Gyergyódomokos. Mindkét világháború súlyos veszteségekkel járt, lakosainak nagy része szétszóródott. 1945–1955 között nem volt papja. A gyergyóbékási templomot és plébániát 1945-ban a görög katolikusok kérték használatra, de ez nem következett be, ugyanis időközben felépült számukra is a templom. A plébánia 1946-ban, amikor a háborús pusztítások miatt négy római katolikus családra csökkent, Gyergyószentmiklós gondozásába került (párhuzamosan ellátott egyházközségként) Háromkút és Gyergyódomokos filiákkal együtt.

A gyergyóbékási templomot és a gyergyódomokosi kápolnát Dani Gergely gyergyószentmiklósi plébános javíttatta ki 1955–1956 között. Bodó Péter személyében kisegítő lelkészt kapott a gyergyószentmiklósi plébánia, így kialakulhatott a rendszeres havi egyszeri szolgálat. A gyergyóbékási templomot és a plébániát 1970-ben ismét kijavították, ekkor 60 hívője volt.

Gyergyóbékás és a hozzá tartozó filiák 1993-tól Barth Ottó személyében önálló lelkészt kaptak. Így felváltva mindegyik helységben kéthetente szentmisét tartottak, a hitoktatás rendszeresedett, az épületeket helyrehozták. A plébánia 1999 augusztusától ismét Gyergyószentmiklós gondozásába került. Ez az ellátás napjainkban is tart.

Csomafalvát az 1567-es évi regesztrumban említik írásban először. Egészen 1730-ig Gyergyóalfalu filiája volt. A hívek kérésére Sorger Gergely püspök nyilvánítja önálló plébániává 1730-ban. A Lázár család támogatásával 1726–1728 között a régi fakápolna helyére új templomot építettek. A hívek számának gyarapodásával nagyobb templom építését vették tervbe, amely 1875–1878 között készült el, és ezt Szent Péter és Pál tiszteletére szentelték fel. Csomafalva Szászfalu nevű részében 1993-ban építettek templomot Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére. Első plébánialakja 1730-ban épült, a jelenlegi 1909–1910 között.

Gyergyószentmiklóst a pápai tizedjegyzék említi először. Feltételezhetően már a 13–14. században temploma lehetett, melynek utódja az 1498-ban épített gótikus templom. A ma is álló templom 1756-ban épült Sikó József plébános idejében, melynek emlékét a templom nyugati homlokzatán lévő felirat őrzi, említést téve az akkori püspökről is. Barokk stílusban épült, ezt jellemzi a kórushomlokzat is. A toronyra írt évszámok (1753, 1756, 1857) a háromszori magasítás dátumai. 1995-ben, a torony felújítási munkálatai során, a déli oldalfalon napórát tártak fel. 1869-ben nagyobb javításokat végeztek a templomon, a tornyot új bádogburkolattal fedték be, új padlózatot készítettek és a padokat is kicserélték. A történelem folyamán több csapás is érte a települést: 1633-ban pestisjárvány, 1657-ben és 1661-ben a tatárbetörés, valamint a belharcok (1690, 1711, 1762) pusztították. A csúcsíves kiképzésű orgona 1877-ben került ajándékként a templomba Fogarassy Mihály gyergyószentmiklósi születésű püspök adományaként. A templomot fal veszi körül, melynek építéséről 1633-ban történik említés, majd az 1756-os újjáépítéskor a cintermet is kibővítik. A bejárati kapu egyidős a templommal. Haynald Lajos püspök alapította az irgalmas nővérek részére a leányiskolát, amelyet Fogarassy Mihály fejlesztett tovább bőkezű adományaival 1876-ban.

Gyergyóremetét az 1567-es regesztrum említi először. A plébániát 1726-ban alapították, addig Ditróhoz tartozott. Temploma 1771-ben épült Szent Lénárd tiszteletére. Ezt a templomot 1880–1894 között nagyobbították meg.

Gyergyóújfalut 1567-ben említik a regesztrumban. A középkorban gótikus temploma volt, a 17. század második felében plébániaként szerepel az egyházi jelentésekben. Újabb templom építését 1786-ban kezdeményezték. Ma is álló templomát 1825–1830 között építették Sarlós Boldogasszony tiszteletére a középkori templom alapjaira.

Háromkút Gyimesközéplokhoz tartozott. Kápolnáját 1950-ben alakították ki egy romladozó házból. Híveinek lelki gondozása megoszlott Gyimesközéplok és Gyergyószentmiklós között. Az itt lakó katolikus hívek ellátását 1961-ben a gyergyószentmiklói plébániára bízták, hogy a gyimesközéploki plébániát kisegítsék, anélkül, hogy adminisztráció szempontjából átkerült volna Gyergyószentmiklóshoz. 1967-ben a leányegyházközség római katolikus lélekszáma 150–200 közöttire tehető. Háromkutat 1999-ben csatolták Gyergyóbékáshoz, és így leválasztották Gyimesközéploktól. Jelenleg havonta miséznek itt.

Maroshévíz az 1760-as években Gyergyóremete filiája volt. A helyi lelkészség megszervezését 1867-ben kezdeményezték Molnár Mihály gyergyóremetei plébános indítványára. Az akkori Toplicza a szászrégeni esperesi kerülethez tarozott, majd a helyi lelkészség alapításakor 1870-ben a gyergyói főesperesi kerülethez csatolták. Temploma 1869-ben épült Szent Péter és Pál tiszteletére, melyet 1873-ban szentelt fel Fogarassy Mihály püspök. 1887 májusában tűzvész pusztította a falut, a templom tornya is leégett, két harangja megsérült. Ezt 1888–ra javították ki. A plébániaépületet 1887-ben építették újjá a tűzvészt követően. A maroshévízi római katolikus népiskolát 1870-ben alapították.

Kilyénfalvát 1567-ben említik először az írásos források Tekerőpatakkal együtt, és mint önálló települést az 1616-os lustrában. A kilyénfalviak kezdetben Gyergyószentmiklósra jártak templomba. 1633-ban külön karzatot építettek a gyergyószentmiklósi templomba, hogy beférjenek a tekerőpataki és a kilyénfalvi hívek. A falu lakosai 1646-ban fakápolnát építettek, majd 1659-ben kőkápolnát állíttattak Szent Kilián tiszteletére. Kilyénfalva 1732-ig Tekerőpatakkal közösen alkotott egy filiaegyházközséget, majd ettől az évtől kezdte önállósulását a tekerőpataki templom építésével. Rövid ideig Gyergyóújfaluhoz tartozott, majd 1743-ban külön lelkészt helyeztek ide. Anyakönyvezése is 1743-tól kezdődik. Jelenlegi templomát 1758–1761 között építették és 1786-ban szentelték fel Mária Magdolna tiszteletére. A templomot villámkárosulás érte 1828 júliusában, ezért 1829–1831 között újjáépítették. 1863 júliusában a templomtorony ismét tűzvész áldozatául esett, így újabb helyreállítási munkálatokra volt szükség. Egyházi népiskolájának alapító okiratát Szepessy Ignác püspök adta ki 1743-ban. Tanítójáról 1731-ből van adat.

Marosfő egy magaslati üdülőhely, ahol Ébner Jenő lazarista atya missziós háza volt az első misézőhely 1957-től. Nehéz megközelíthetősége miatt egy hétvégi házat alakítottak át kápolnának. Marosfő templomát 1990-ben építették és 1999-ben szentelték fel. Marosfőt Kilyénfalváról látták el a 20. század második felében, míg az 1990-es években Marosfőn el nem készült az új plébániaépület, és önállóvá nem vált.

Ratosnyát Gödemesterházáról látják el. A 20. század közepén magánházban miséztek, majd 1992–1995 között a ratosnyai katolikusok részére kápolnát építettek.

A hagyomány szerint a szárhegyi Szármány hegy oldalán már a 15. század végén, de legkésőbb a 16. század első felében öt kápolna állt, amelyek kereszt alakban helyezkedtek el, és a Lázár család egyik tagja építtette őket római útjáról hazatérve, egy álmában történt látomásnak téve eleget. Szárhegyen 1642-ben jelentek meg a ferencesek Lázár István gróf hívására, hogy az említett kápolnák őrzését vállalják, kolostoruk 1665-ben létesült. Kájoni János házfőnöksége idején, aki 1669-ben került Szárhegyre, a kápolnát újrafödték és a kolostort újjáépítették. 1700-ban elrendelik, hogy hiteles a rendház pecsétet készíttessen. Ma is működő kolostortemploma 1749 után épült. A ferences kolostor területét 1755-ben adományozták a rendháznak. A kolostor 1872. május 22-én tűzvész áldozata lett. Ekkor pusztultak el rendi iratai is, könyvtára, valamint az épület teljes berendezése. Az égéskárosult templom és a kolostor felújítását 1877-ben fejezték be. A szerzetesrendek feloszlatásakor, 1949-ben maradék értékeit is államosították, igen kis mennyiségben maradtak meg. A ferences templom titulusa Nagyboldogasszony, a búcsút és a falunapokkal egybekötött rendezvényeket is ennek ünnepén (augusztus 15.) tartják.

Palotailvát Gödemesterházáról látják el. 1890 körül magánházban miséztek, amelyet a Bánffy grófok megvásároltak és 1936-ban kápolnává alakítottak. 1970-ben súlyos tűzkárt szenvedett és nagyszabású javításra szorult. Oltárképét ekkor kapta Gyergyóalfaluból. A régi családi házból átalakított kis templomot az összeomlás veszélye fenyegette, ezért 2008 augusztusában egy teljes felújítás mellett döntöttek. Pályázati forrásokból, a helyi önkormányzat és a hívek adományából a templom újjáépült.

A szárhegyi plébánia feltételezhetően egyike annak a három plébániának, amelyeket a pápai tizedjegyzék is említ. Szárhegy neve, mint Lázár Miklós előneve 1494-ben tűnik fel először az oklevelekben. Temploma a 13. században épült, amely 1658-ban és 1661-ben tatárpusztítás áldozata lett. 1729-ben a templomhajót lebontották, és 1730-ban kibővítették, a tornyot is ekkor magasították meg. A plébánialak 1865-ben épült Szabó Lajos plébános idején.

Tekerőpatakot az 1567-es regesztrum említi először. Egy 1583-as évi feljegyzés szerint Szent István tiszteltére épített fakápolnája volt, amelyet 1626-ban törökök pusztítottak el. Hívei Gyergyószentmiklósra jártak misére a kilyénfalviakkal együtt, ahol 1633-ban karzatot építettek részükre. 1724-ben lett önálló plébánia, és 1732-ig közös papja volt Kilyénfalvával. Temploma 1734-ben készült el a Gáborfi (Gáborffy) család támogatásával. 1801-ben tűzvész pusztította a falut, temploma is leégett a falu egyharmadával együtt. Templomát újjá kellett építeni a régi falak megtartásával. A most is létező, javítás alatt álló templom védőszentje Keresztelő Szent János.

A vaslábi hegyen 1660 körül épül kápolna a Gáborffy család segítségével Szent Sebestyén, Rókus és Rozália tiszteletére, az 1602. évi pestisjárvány emlékére. Ide évente kétszer zarándokolnak ki a tekerőpataki, kilyénfalvi hívek: pünkösd másodnapján és Szent Rozália napja utáni vasárnap, a búcsús szentmisére.

Vaslábot jelenleg Marosfőről látják el. 1940-től a vaslábi iskolában végezték a szentmisét, 1944 után magánházakban. 1969-ben megvásárolták a Csobotár–féle házat, templommá alakították, majd utólag toldottak hozzá egy tornyot és egy sekrestyét.

Az ezeréves erdélyi püspökség megalapítását követően, a 11–12. században az egyházmegye területi alegységei is körvonalazódtak. A püspökség területét tizenhárom főesperességre osztották, köztük tizedikként szerepelt a telegdi főesperesség három alesperességgel: a csíkivel, az erdőhátival (erdőlaki) és a marosival. A telegdi főesperesi kerület erdőháti (erdőlaki) alesperessége földrajzilag a korabeli Udvarhely- (telegdi) széknek felelt meg, amely a Biharban állomásozó katonarendű székelyeknek a Nagy-Küküllő völgyében történő letelepedésével jött létre a 12. század közepén, vagy legkésőbb a 13. század elején. Az egyházközségek magas számából is látható, hogy az egyházmegye legnagyobb főesperessége volt a telegdi főesperesség, amelynek erdőháti (erdőlaki) alesperessége tulajdonképpen a mai udvarhelyi főesperesi kerületnek felel meg. Ez az egyházigazgatási beosztás a középkorban is érvényes volt. Az 1332-es évi pápai tizedjegyzékben az erdőháti esperesség 31 plébániával szerepel, amelyből már kikövetkeztethető a kerület földrajzi nagysága is.

A telegdi esperesség egyik legrégebbi időkből ránk maradt írott forrása 1280-ból származik, amely tulajdonképpen egy adásvételi szerződés. Itt az esperesi kerület dyocesis Thelegd néven fordul elő. Néhány évvel később, egy 1288-ban kelt, a gyulafehérvári káptalan által kibocsátott oklevélből megtudjuk az akkori telegdi főesperes nevét is, akit Kiliánnak hívnak és az oklevél értelmében zálogba vesz néhány Fehér megyei birtokot. 1293-ban másik két oklevél is említi ugyanezt a Kilián mestert, aki telegdi főesperes és a korábbi elzálogosított birtokokat kiváltás híján továbbra is bírja. A 14. század első negyedében, 1319-ben, egy szintén a gyulafehérvári káptalan által kiállított, birtokcseréről szóló oklevél ezt a területet Thylegh elnevezés alatt rögzíti, amikor a tulajdonosok elcserélte földterület határrészeit jelöli meg.

Az erdélyi püspökség egyházközségeinek és papjainak a Szentszék részére történő első, módszeres, írásos említését az 1332–1337 között, Erdélyben összegyűjtött adók kimutatásában találjuk. A pápai tizedszedők számadásaiban találkozunk először a telegdi főesperesség Benedek nevű főesperesével, aki tulajdonképpen a pénzösszegek behajtását is végzi a plébániákon – subcollector decimarum minőségben – ebben az időszakban (1332–1337). Telegd ezekben a kimutatásokban Tylega, Tylegd, Telegd neveken fordul elő. Az 1333. évi pápai adójegyzék szerint az erdőháti (Erdeuhath) esperességben a következő települések papjai fizettek tizedet a pápai udvarnak: Sancto Martino, Almas, Vduorhel, Sancto Georgio, Vyda, Sancto Thoma, Vorkad, Tortha, Jandalaka, Sancto Symone, Dalya, Dobov, Karachni, Sancto Spiritu, Zokaloka és Kanad. Az erdőháti és az erdőlaki helynevek máig nem tisztázottak. Amint az más szakirodalmi forrásokból is ismeretes, a földrajzi tájegység említése csak ebben a pápai adójegyzékben fordul elő Erdenbach, Erdeuhath nevek formájában. Fancsali Dániel egyháztörténész 1838-ban Erdőlaknak minősítette, míg jó másfél évszázaddal később egy másik egyháztörténész, Léstyán Ferenc, Erdőhátnak. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy Erdőhát (Erdőlak) nem felel meg a ma hasonló néven ismert történelmi tájegységnek, Erdővidéknek sem. A ma is használatos földrajzi helynevek között nem találjuk meg sem Erdőhát, sem Erdőlak név alatt, sőt a hazai okleveles forrásokban sem fordul elő. A tizedszedők kimutatása 1334-ben 31 egyházközséget említ az erdőháti (erdőlaki) (Erdenbach) esperességben: Sancta Cruce, Sancto Spiritu, Almas, Sancto Thoma, Sancto Laurentio, Dobov, villa Galamb, Kanad, Sancto Martino, Daya, Buguz, Kurnud, Vriczheg, Oduorhel, Sancto Paulo, Ers, villa Eyanis, Zathalaka, Luce, Farchad, villa Tarka, Sancto Georgio, villa Karasun, villa Voygias, Sancta Elyzabeth, Busmend, Sancto Abraam, Jandlaka, villa Sancte Marie, Sancto Nycolao és Sancto Symone.

A pápai adólajstrom utáni évtizedekben, eddigi ismereteink szerint, csupán egyszer tűnik fel a telegdi főesperes neve, László, egy 1359-ben keletkezett okmányban. A 15. századból ismeretes egy András nevű telegdi főesperes is, akiről egy 1443-ban kelt oklevél tesz említést. A pápai adólajstromban említett erdőháti egyházközségek többsége a 16. században a reformáció terjeszkedésével kiszakadt a katolikus egyházból, az addig apostoli hitvallású hívei református és unitárius hitre tértek, templomaikat pedig átadták az újonnan létesült egyházak képviselőinek.

Ebben az időszakban, a szekularizációt követően (1556) egészen a püspökség visszaállításáig (1713), az egyházmegyében a ferences és a jezsuita szerzetesrend tagjainak lelkipásztori tevékenysége tartotta fenn a katolikus hitéletet. Felszentelt papok hiányában egyes helyeken a plébániák adminisztrálását és a szentségek kiszolgáltatását licenciátusok végezték.

A 17. században több jelentést is küldtek Rómába a Hitterjesztési Kongregációhoz, amelyekben a ferences szerzetesek vázlatosan ugyan, de beszámolnak az erdélyi katolikus plébániák helyzetéről. Az egyik első ilyen ismert jelentés szerzője Francesco Leone da Modica konventuális ferences szerzetes, aki 1638-ban kelt felterjesztésében az udvarhelyi (Vduarhely) főesperességet is említi 13 plébániával. Tőle tudjuk meg azt is, hogy a főesperesség székhelye folyamatosan Székelyudvarhely, ahol, ámbár van főesperes, a plébániákat licenciátusok vezetik. A kerület plébániái ekkor a következők: Udvarhely, Zetelaka (Fenyéd és Keményfalva filiákkal), Szentkirály (Oroszhegy és Diafalva filiákkal), Máréfalva, Remete, Lövéte, Oláhfalva és Olaszfalva egy helyre sorolva, Szenttamás (Ülke, Tibód, Kadicsfalva és Fancsal filiákkal), Szentlélek (Farkaslaka, Bogárfalva és Makfalva filiákkal), Vágás, Gagy, Korond, valamint Szombatfalva és Lengyelfalva szintén egy felsorolási pont alatt. Alig két évtizeddel később Damokos Kázmér ferences szerzetes 1657-ben kelt, hasonló jelentésében az udvarhelyi főesperesség 15 plébániával szerepel: Udvarhely, Szenttamás (Ülke és Tibód filiákkal), Szentlélek (Malomfalva, Farkaslaka és Bogárfalva filiákkal), Zetelaka (Fenyéd filiával), Lövéte, Remete, Máréfalva, Betlenfalva, Szombatfalva (Lengyelfalva filiával), Vágás, Szentkirály, Oroszhegy, Pálfalva, Atyha és Korond. Minden plébánia esetében a lélekszámot is feltüntették. Giulio Spinola bécsi nuncius erdélyi jelentésében, amelyet 1665-ben küldött fel Rómába, az udvarhelyi főesperességet nyolc plébániával jegyzi fel. Ezek a következők: Udvarhely, Szenttamás, Szentlélek, Zetelaka, Kadicsfalva, Szombatfalva, Vágás és Oroszhegy. Említést tesz arról is, hogy a kerületben egyaránt működnek a kálvinisták és a jezsuita rend tagjai is, valamint vannak még kisebb plébániák, melyeket licenciátusok látnak el. Damokos Kázmér, immár vikáriusi minőségében, 1668-ban a Hitterjesztési Kongregéciónak összeállított kimutatásában Udvarhelyszéken 14 plébániát említ, azok híveinek számadataival együtt: Lövéte, Remete, Máréfalva, Zetelaka (Fenyéd és Keményfalva filiákkal), Szentkirály, Szenttamás, Oroszhegy, Szentlélek (Farkaslaka és Malomfalva filiákkal), Atyha, Korond, Vágás, Lengyelfalva, Szombatfalva és Udvarhely. Ugyanő, két évvel később, 1670-ben az udvarhelyi főesperességben szintén 14 plébániáról tesz említést. Jelentéséből kiderül, hogy akkor ebben a főesperesi kerületben összesen hat pap és kilenc licenciátus tevékenykedett, kiknek neveit sajnos nem jelzi ebben a forrásban.

Az erdélyi katolikus egyházmegye újraélesztése csíkszentgyörgyi Ilyés András püspöki kinevezésével kezdődött 1696-ban, majd csíkkarcfalvi báró Mártonffy György Gyulafehérváron történt püspöki beiktatásával folytatódott 1716-ban. Az udvarhelyi főesperesség területén a licenciátusok több plébániát is adminisztráltak, ahová a Székelyudvarhelyen 1592-ben letelepedett jezsuita atyák nem érhettek el. A licenciátusok jelenléte az udvarhelyi főesperesi kerületben még a 18. század negyedik évtizedében is kimutatható (pl. Bözödújfalu esetében). A plébániákra csak fokozatosan kerültek felszentelt papok a 18. században, akik aztán sorra átvették a licenciátusok helyét.

Az erdélyi püspökség visszaállítását követő első években összeállított jegyzékek szerint az udvarhelyszéki plébániák közül csak néhány rendelkezett pappal. 1716-ban mindössze öt plébánián szolgált felszentelt pap: Gergelyfi Ferenc udvarhelyi főesperes és Zetelakán plébános, Andrási István Székelyszentléleken, Vass János Székelyszenttamáson, Kari Miklós Vágáson és Fejérvári György Lövétén, mint plébánosok. Rá egy évre, 1717-ben már Korondnak is helyben lakó papja volt. Az említett összeírásban nem főesperesi kerületek szerepelnek, hanem székek és vármegyék. Az udvarhelyszéki, világi papok által adminisztrált és működő plébániák száma ekkor, a 18. század második-harmadik évtizedeiben, nyolc volt (Korond, Szentlélek, Szenttamás, Szentkirály, Zetelaka, Vágás, Vécke, Lövéte, Máréfalva). Szovátát ugyanekkor Marosszék részeként tartották nyilván.

A székelyudvarhelyi főesperesség az 1761-es évi egyházmegyei sematizmusban tizenhét plébániával szerepel: Székelyszentlélek, Székelyudvarhely, Máréfalva, Székelyszenttamás, Lövéte, Zetelaka, Székelyvécke, Székelyszentkirály, Korond, Farkaslaka, Bözödújfalu, Szentdemeter, Vágás, Oroszhegy, Homoródkarácsonyfalva, Atyha és Parajd. Székelyvécke és Szentdemeter plébániái később átkerültek a küküllői főesperesi kerületbe. Oláhfalu a felcsíki kerülethez tartozott. Ugyanez a felépítés egy évvel később, az 1762. évi lélekösszeírásban is érvényben volt.

Az erdélyi püspökség legelső nyomtatásban is megjelent, sematizmushoz hasonló kimutatása, a Batthyány Ignác püspök idejében kiadott 1782. évi kalendárium szerint az udvarhelyi főesperesi kerületet 24 plébánia alkotta: Oroszhegy, Udvarhely, Zetelaka, Atyha, Bardos, Bözödújfalu, Etéd, Farkaslaka, Gyalakuta, Karácsonyfalva, Korond, Lengyelfalva, Máréfalva, Lövéte, Pálfalva, Parajd, Sárpatak, Szentlélek, Szentkirály, Szenttamás, Szitáskeresztúr, Vágás, Vécke, Zsombor. Jelenleg néhány egyházközség ezek közül más főesperesi kerületbe van sorolva: Bordos, Gyulakuta és Székelyvécke a küküllői főesperesi kerület részei, míg Sárpatak az erzsébetvárosi főesperesi kerülethez tartozik Segesvár filiájaként.

Az 1788-as sematizmusban az erdélyi egyházmegyének egy érdekes felosztásával találkozunk. Az akkori egyházmegye főesperesi kerületei (archidaconatus) a maguk rendjén kisebb kerületekre (districtus), alesperességekre tagolódtak. Az egyházmegye ekkor 14 főesperesi kerületből állt. Közvetlen a székeskáptalan tagjainak felsorolása és a püspöki kancellária alkalmazottjai után a sematizmusban a Szent József helynökség következik, amely a maga rendjén három kerületre van osztva: szebeni, hunyadi és zalatnai kerületekre. Ezután következnek az erzsébetvárosi, a küküllői, a kolozsi és a szamosújvári főesperességek. A kolozsi főesperességet ekkor három kerület alkotta: a felső-kolozsi, az alsó-kolozsi és a szolnoki. A sorra következő marosi főeperesi kerület két kerületből állt: a szintén marosinak nevezett és a nyárádi kerületekből. A marosit követik a tordai, az alcsíki, a felcsíki és a gyergyói főesperesi kerületek. Ezek közül csak a felcsíki oszlik tovább két kerületre, a Kőd alatti és a Kőd feletti districtusokra. Ebben a sematizmusban az udvarhelyi főesperesi kerületet négy kisebb kerület alkotja: a Nagy-Küküllő menti (Udvarhely, Zetelaka, Lengyelfalva, Máréfalva, Szentkirály, Szenttamás, Vágás plébániákkal), a Kis-Küküllő menti (Atyha, Bözödújfalu, Bardos, Egrestő, Etéd, Gyalakuta, Szitáskeresztúr, Vécke, Zsákod egyházközségekkel), a Fehér Nyikó menti (Oroszhegy, Farkaslaka, Korond, Pálfalva, Parajd, Szentlélek plébániákkal) és a Homoród menti districtus (Lövéte, Oláhfalva, Karácsonyfalva, Kőhalom, Zsombor egyházközségekkel). Az udvarhelyi után említik a miklósvári főesperesi kerületet, amely a fogarasival van egyesítve, majd az alsó-háromszéki és (a szintén a miklósvári főesperességgel egyesített) felső-háromszéki districtusokra bontott háromszéki főesperességet, majd a kászonit. Ebben az időszakban az udvarhelyi főesperesi kerületben számos olyan plébániát találunk, amelyek később a küküllői főesperesi kerület beosztásába kerülnek át, mint például Bordos, Egrestő, Gyulakuta, Vécke vagy Magyarzsákod. A felsorolásban azonban olyan plébánia is szerepel, amely a mai sepsi–barcasági főesperesi kerülethez tartozik, mint például Kőhalom.

Az udvarhelyi főesperességet 1844-ben 27 plébánia alkotta: Atyha, Bözödújfalu, Etéd, Farkaslaka, Fenyéd, Homoródremete, Kadicsfalva, Karácsonyfalva, Kőhalom, Korond, Lengyelfalva, Lövéte, Máréfalva, Oláhfalu (Szentegyházas), Oláhfalu (Kápolnás), Oroszhegy, Pálfalva, Parajd, Szászzsombor, Székelykeresztúr, Szentkirály, Szentlélek, Szenttamás, Szováta, Udvarhely, Vágás és Zetelaka. Ugyanez az összeállítás 1870-ben is érvényben volt. Az 1870-es évek végétől Kőhalom átkerült a sepi–miklósvári főesperesség alárendeltségébe, így az udvarhelyi főesperesi kerület egyházközségeinek száma 26-ra csökkent. Az 1894-ben alapított küküllőkeményfalvi plébánia a zetelaki egyházközségből szakadt ki.

A 20. században az udvarhelyi főesperesi kerület több új plébániával bővült. 1902-ben önállósodott a varsági plébánia és vált külön az addigi oroszhegyi anyaegyháztól. Nem sokkal később, 1908-ban önállósodott a nyikómalomfalvi plébánia is, amely a székelyszentléleki egyházközségtől vált külön. A reformációkor megszűnt erdőszentgyörgyi katolikus plébánia Bözödújfalu 1989. évi elárasztásakor éledt újjá. Templomát 2004-ben építették. Szentkeresztbánya 1941-től helyi lelkészségként működött és csak 1990-től lett külön plébánia. A 20. század közepén, 1948-ban jött létre a pálpataki plébánia. A korábban Korondról ellátott plébánia templomát 1994-ben építették Szent Péter és Pál tiszteletére. Az 1988-ig Zetelakához tartozó Zeteváralja önállósodása szintén új egyházközség létrejöttét feltételezte. Templomát néhány évvel korábban alakították ki egy műhelyépületből 1984–1985 között, melyhez 1998-ban tornyot is építettek. Innen gondozzák a sikaszói, a libáni és az ivói híveket is. Mindhárom filia kápolnával is rendelkezik. Székelyudvarhely Bethlen negyedében (a hajdani Bethlenfalvának megfelelő területen) 1995-ben alapították a Lisieux-i Kis Szent Teréz plébániát, temploma pedig 1997–2001 között épült. Az udvarhelyi főesperesség 21. századi bővülését nyugtázza a bögözi plébánia alapítása is 2003-ban. Templomát Keresztelő Szent János tiszteletére szentelték. A székelyudvarhelyi városrész, Szombatfalva egykori középkori egyházközsége csak jóval a rendszerváltást követően, 2003-ban alakult újjá plébániaként. Szent György titulusú temploma a 18. század végén épült. Az udvarhelyi főesperesi kerületet ma 32 plébánia és 57 leányegyházközség alkotja.

Atyha első írásos említéséről nem rendelkezünk pontos adatokkal. A falu 1567-ben szerepel a katonai összeírásokban. Középkori temploma, amelyet Szent Mihály tiszteletére építettek, tűzvész áldozata lett a 16. században.

A hagyomány szerint Atyha, Korond és Pálfalva egy egyházközséget képezett a reformációig, közös templomuk a „Szentegyházas dombon” állt. A 16–17. századok folyamán a falu lakosságát háromszor térítették át az unitárius hitre, majd végül 1622-ben a katolikus felekezet mellett állapodott meg. A püspökség szünetelése idején Atyha híveit licenciátusok gondozták. Atyha 1707–1743 között Koronddal egy egyházközséget alkotott, majd 1743-ban önálló plébániává lett.

A falu második templomát 1651–1653 között építették a Kupásné nevű hegy alatt, a mostani temető helyén. Ez a templom később szűknek bizonyult, így újabbat építtettek Mária Magdolna tiszteletére a papi telek északi részén, amely 1799-ben készült el. Az új templom egy 1867-ben keletkezett tűzvész folytán, az oldalfalak kivételével, leégett. Megsemmisült a korábbi templomi berendezés, mindössze egy, feltételezhetően Szent Antalt ábrázoló faszobor maradt meg. A leégett templom újjáépítését 1873-ra fejezték be.

A település első írásos említése 1567-ből származik. Középkori templomáról nem rendelkezünk történeti forrásokkal. A reformáció idején a falu lakosai reformátusok és unitáriusok lettek, többségük azonban a szombatosokhoz csatlakozott. Templomukat a katolikusok 1729-ben kapták vissza, addig az unitáriusok használták. A régi templomban rövid ideig misézhettek, ugyanis 1740-ben egy fatemplomot építettek, amely helyére 1784-ben egy kőből készült templomot emeltek Szentháromság tiszteletére.

A víztározó gát építésekor az 1980-as évek végén a község lakosait kitelepítették, majd vízzel árasztották el a falut. Egykori templomának romjai ma is láthatók a bözödújfalvi tóban.

Etéd középkori katolikus lakói a reformáció alatt a református felekezethez csatlakoztak. A katolikus megújhodást követően a hívek egy 1725-ben, Keresztelő Szent János tiszteletére épített kápolnába jártak. A Firtos várában működő minoriták 1783-ban települtek át Etédre, ahol előbb imaházat és kápolnát (1794), majd plébániatemplomot (1875) építettek. Kis hívőszámú plébánia, 1882-ben 306 hívője volt, jelenlegi lélekszáma megközelítőleg 80. Ma Székelykeresztúrról látják el.

Erdőszentgyörgy középkori alapítású plébániája és temploma a reformáció idején reformátussá lett, és a rövid unitárius időszakot leszámítva mindmáig az is maradt. Az erdőszentgyörgyi katolikusok a reformáció után Bözödújfalu anyaegyházhoz tartoztak, egészen annak 1989-es évi elárasztásáig. Ekkor a bözödújfalvi plébániahivatal híveivel együtt Erdőszentgyörgyre költözött. Erdőszentgyörgyön 1943-tól egy magánházból kialakított kápolnában miséztek. Jelenlegi temploma a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére épült, 2004-ben.

Fenyéd települést 1532-ben említik először írott források. Amint Francesco Leone da Modica konventuális ferences szerzetes 1638-ban, Rómának küldött jelentéséből kiderül, Fenyéd és Küküllőkeményfalva, Zetelaka filiáját képezi. Papjuk nincs, a szentségeket pedig egy Benedek nevű licenciátus szolgáltatja ki. Néhány évtizeddel később, egy 1657-es irat szerint, az akkor mintegy 300 hívővel rendelkező Fenyéd még mindig Zetelaka filiája. 1668-ban pedig szintén a zetelaki plébániáról ellátott egyházközségként tartják számon.

Az 1882. évi sematizmus szerint Fenyéd a 18. században szentszéki döntésre Máréfalvával közös egyházközséget alkotott. A két falu hívei egy, közös templomot használtak, amely a Csonka templom nevű dűlőben állott. Saját templomát 1763-ban építették a Szentháromság tiszteletére, de a plébánia csak 1815-ben önállósult.

A településre vonatkozó első írásos említés egy 1550-ben kelt oklevélben található. Farkaslaka a székelyszentléleki plébánia filiája volt évszázadokon keresztül. Ezt igazolják a ferencesek Hitterjesztési Kongregációhoz küldött jelentései is. Farkaslaka 1638-ban Bogárfalvával és Makfalvával együtt Székelyszentlélekhez tartozott, ahonnan felszentelt pap hiányában licenciátus gondozta a híveket. Ugyanez a helyzet állt fenn 1657-ben is, amikor Farkaslaka lélekszáma körülbelül 650 volt, akiket a székelyszentléleki pap (sacerdos) látott el. Damokos Kázmér 1668-ban írott jelentésében a falu neve Torkas Loka formában fordul elő, szintén Székelyszentlélek filiájaként.

A falu kis templomát 1759-ben építették, majd 1762-ben önállósult az egyházközség. A templom 1845-re romos állapotba került, így újabb templom építését vették tervbe, melynek anyagi támogatását a vallásalap és a hívek hozzájárulása mellett a falu szülöttje Fancsali Márton pap is magára vállalta. Az 1850-ben befejezett templom helyére az 1880-as évek végén egy harmadik templomot emeltek, szintén Nepomuki Szent János titulussal, amely ma is áll. A paplak a 18. században a Pap utcában állt, ahonnan 1809-ben került át cserevásár révén a mai helyére. Az új plébánia épülete 1888-ra készült el.

A falu első két említése a pápai tizedjegyzékben 1333-ban és 1334-ből való, Villa Karachni, valamint Villa Karasun néven. A reformáció idejében a falu lakóinak többsége unitárius hitre tért és középkori templomukat is az unitáriusok használták. A források azonban említést tesznek egy kápolnáról is, amely a mai katolikus templom helyén állt és feltételezhetően a maradék katolikus közösséget szolgálta a püspök nélküli korszakban. E kápolna régi faberendezéséhez tartozhattak azok a 17. századi oltártöredékek (1646-os keltezéssel), amelyek ma a templom és a plébánia épületben találhatók.

Az 1700-as évek elején a karácsonyfalviak nagy többsége visszatért a katolikus egyházba, és Tamásy Márton, egy unitáriusból katolikussá lett férfi, kápolnát építtetett. 1739-től az udvarhelyi jezsuiták végezték a hívek lelki gondozását. Ez évhez köthető a plébánia önállósodása is. Homoródkarácsonyfalva jelenlegi templomát 1779–1785 között építették Sarlós Boldogasszony tiszteletére. A homoródkarácsonyfalvi plébánia irataiban, az ügyviteli iratanyag állagban, számos, Székelyzsomborra és Homoródalmásra vonatkozó feljegyzés található (pl. tankötelesek névsora, számadás stb.).

A ma mindössze 38 lelket számláló egyházközség neve először 1506-ban tűnik fel a forrásokban. A falu múltjáról meglehetősen keveset közöltek, lakosairól Orbán Balázs leírásából annyit tudunk meg, hogy a reformáció idején unitáriusok lettek, majd a 18. században, Ágotha János pap hittérítő munkájának köszönhetően, visszatértek a katolikus egyházba. Ezt az állítást megcáfolja Francesco Leone de Modica konventuális ferences 1638-ban Rómába küldött jelentése, amelyből az derül ki, hogy ekkor Homoródremete önálló katolikus plébánia volt, Pap János licenciátus vezetése alatt. A későbbi jelentések meggyőznek arról, hogy továbbra is létezik a 200-300 lélekszámú remetei katolikus plébánia a 17. században, a szentségeket pedig licenciátusok szolgáltatják ki. Az egyházközséget a 18. században a Székelyudvarhelyről beszolgáló ferences szerzetesek vezették, majd 1784-ben Ágotha János személyében világi plébánost helyeztek a faluba. A település ma is álló templomát az ő kezdeményezésére építették 1785-ben, Szent Jakab tiszteletére, a régi kápolna helyén. A kis templom építését az akkori földbirtokosok (gróf Bethlen Imre, gróf Rhédei László, a Tholdi grófi család, báró Wesselényi József) is tetemes összegekkel támogatták. Kétszáz év után, 1984-től napjainkig, az egyre elnéptelenedő plébánia vezetését ismét Székelyudvarhelyről végzik.

Homoródalmás nevét az 1332–1337 évi pápai tizedjegyzék említi először írásosan. Középkori katolikus lakosai untiárius hitre tértek a reformáció idején. A 18. században Homoródalmás kis létszámú katolikusai a homoródkarácsonyfalviakkal együtt Lövétéhez tartoztak, 1773-ban 30 hívőt írtak össze. Később Homoródkarácsonyfalva filiája lett. Az almási katolikusok 1882-ben 39-en voltak. Mai templomukat 1910–1912 között építették.

Illyésmező település ma Szováta városhoz tartozik, egyházszervezetileg pedig annak filiája. Temploma 1980–1981 között épült Páduai Szent Antal tiszteletére, Oláh Domokos plébános kezdeményezése folytán. Építését a helyi hatóságok különböző büntetésekkel próbálták megakadályozni. Illyésmező katolikus lakosainak száma 2010-ben 280 volt.

Csókfalva plébániáját a pápai tizedszedők említik először 1332-ben Chakafalua néven. A Csókafalva név később rövidült Csókfalvára. Ma a többségében unitárius és református lakosságú Csókfalva Hármasfalu szerves része. A csókfalvi falurész Székelyszentistvánnal és Atosfalvával közösen alkotja a Maros megyei Hármasfalut. A három falut közigazgatásilag 1950-ben egyesítették. A középkori katolikus egyházközség hívei a reformációkor kitértek régi hitükből, templomuk is unitárius lett. Csókfalva jelenlegi katolikus kápolnája a 19. század közepéről való. A kőből épült kápolna Kisboldogasszony tiszteletére épült, a mellette álló haranglábat pedig fából készítették. 1903-ban a falu népessége 925 fő, amelyből 82 volt katolikus. Őket Bözödújfaluból látták el szentségekkel. Hármasfalunak jelenleg 55 katolikus lakosa van, kiket Erdőszentgyörgyről pasztorálnak.

A települést 1566-ben Kadichfalva néven említik az oklevelek. 1638-ban Székelyszenttamás filiájaként jelenik meg az egyik Rómába küldött jelentésben. Egy későbbi jelentés szerint, híveit 1665-ben a jezsuita szerzetesek gondozták. Ebben a forrásban Kadis Falua néven fordul elő. Amint az a korabeli okmányokból is kitűnik, Kadicsfalva évszázadokig Székelyszenttamásnak volt a filiája, de voltak hosszabb-rövidebb időszakok, amikor a székelyudvarhelyi jezsuiták látták el. Ez az állapot a 18. században is fennállt, amikor Bethlenfalvával egyesülve a székelyudvarhelyi jezsuiták adminisztrálták. Templomát 1778–1780 között építették Szent Anna tiszteletére. Többszörös folyamodványok eredményeként Kadicsfalva 1802-ben önálló plébánia lett. Ettől az évtől lett az új plébánia filiája Bethlenfalva. Ez a filiális viszony pedig mindmáig érvényben van.

Kápolnásfalu a középkorban egy egyházközséget alkotott Szentegyházasfaluval. A települést 1566-1567-ben Innetsőoláhfalunak hívták. Később, 1589-től, a Hargita-hegy Kápolna elnevezésű bércén épült kápolnájáról, Kápolnásoláhfalunak nevezik. A kápolna Szent Péter és Pál napi búcsúját 1643-ban engedélyezte VIII. Orbán pápa. Egy évszázad alatt a kápolna nagyon megrongálódott, és mivel látogatása is nehézkes volt, a búcsút a helyi lakosság kérésére 1721-ben XIV. Kelemen pápa átengedte a faluban ekkor épített új kápolnának. Jelenlegi temploma 1797–1800 között épült. 1838-ban vált külön Szentegyházától és kapott saját lelkészt. Anyakönyvezése is ettől az évtől kezdődik. Kápolnásfalu és Szentegyházasfalu évszázadokon keresztül nemcsak egy plébániát, de az 1876-os megyésítésig egy községet is alkottak, továbbá egyedülálló fejedelmi kiváltságokkal rendelkeztek.

A plébániahivatal első pecsétje 1854-ben készült, a templom védőszentjeit, Szt. Péter és Pál apostolokat ábrázolja. Szentegyháza plébániahivatalának első pecsétje 1861-ben készült, de mivel közösen adminisztrálták a két plébániát, papja még 1862-ben is a kápolnásfalvi pecséttel hitelesítette a szentegyházasfalvi iratokat.

Korond plébániáját a pápai tizedjegyzék említi először. Középkori, román stílusú templomán a 16. század elejején átalakításokat végeztek a gótika jegyében. A templom védőszentje Szent Bertalan volt. A 19. századi plébániai pecséten is őt látjuk: Szt. Bertalan, a közösség védőszentje, aki egy félholdon áll, baljában karddal, feje fölött glóriával. A pecsét körirata: „SIGILLUM PAROCHIAE KOROND AD S. BARTHOL. AP.” Látható továbbá a pecsétnyomó készítésének ideje is: „1855”. A középkor idején Korond, Pálfalva, Firtosváralja, Énlaka, Etéd, Küsmöd, Siklód, Parajd, Sófalva és Atyha egy egyházközséget alkottak. Közös templomuk Atyha határában, a Szentegyházas dombon állt. A templomot a reformációkor az unitáriusok szerezték meg és birtokolták egészen 1716-ig, amikor visszakerül az akkor és ott többségben lévő katolikusokhoz. Korond jelenlegi templomát 1910–1911 között építették Jézus Szent Szíve tiszteletére. Korond 1743-ig Atyhával közös plébániát alkotott. 1743-ban viszont már külön plébánost helyeztek mindkét plébániára.

Küküllőkeményfalvát 1566-ban említik először történeti forrásértékű feljegyzések. Katolikus hívei a középkor idején, de még a koraújkorban is, Zetelakához tartoztak és a zetelaki templomban volt lehetőségük szentmisén részt venni. A település Francesco Leone da Modica ferences szerzetes 1638-as évi jelentésében Kemenjfalva néven fordul elő – ekkor Fenyéddel együtt Zetelaka filiáit alkotják. A 18. század végén még állt egy kápolna a mai temető közepén, amelyet püspöki utasításra, megrongált állapota miatt, 1783-ban lebontottak. Küküllőkeményfalva új temploma 1798–1802 között épült Szent László tiszteletére. Száz évvel később, 1898–1899 között feljavították. Küküllőkeményfalva 1894-ben vált önálló plébániává – addig mindvégig Zetelaka filiája volt –, 1988-tól 2002-ig azonban Fenyédről látták el. 2002-től helyben lakó plébánosa van.

A két Homoród menti unitárius közösségek határán fekvő, katolikus végbástyaként is számon tartott Lövéte első írásos említése (pápai tizedjegyzék) még nem tisztázódott. A település nevét először említő hiteles forrás 1523-ban kelt. Kisméretű gótikus temploma ekkor már minden bizonnyal állott, a mai település északkeleti részén, Sópástya Felső-Kiáltó nevű dombján, a korabeli falu akkori középpontjában. A reformáció idején katolikus pap nélkül maradt egyházközség tagjainak lelki gondozását időközönként a székelyudvarhelyi jezsuiták és a csíksomlyói ferencesek látták el. A középkori eredetű templom általános állapota és főként roskadozó szentélye egy új templom építését tette szükségessé. Az 1733–1772 közötti források több ízben említést tesznek a roskadozó templomról, amelynek lebontott építőanyagát a falu közepén épített új templom építésénél használták fel. Lövéte jelenlegi barokk stílusú temploma 1772–1776 között épült, Fancsali Mózes plébános irányítása alatt, a régi templom építőanyagának felhasználásával. Batthyány Ignác püspök szentelte fel Kisboldogasszony tiszteletére 1783-ban. A régi középkori templom felszerelésének néhány darabja (keresztelőmedence, szenteltvíztartó) átkerült a jelenlegi templomba.

Oroszhegy középkori plébániáját a pápai tizedjegyzék említi először. Ekkor templommal is rendelkezett. A 16. század végén, 17. század elején Oroszhegy lakosai is a reformáció vonzásába kerültek. A hitújítók tanainak követése azonban rövid ideig tartott. A reformáció időszakában Székelyszentkirály filiájaként említik a források, felszentelt katolikus pap hiányában pedig többször licenciátusok látják el a hívek lelki szolgálatát. Damokos Kázmér OFM 1657-ben tett oroszhegyi látogatásáról jelentést küld az apostoli Szentszéknek, amelyben Oroszhegyet egy 160 lelkes, önálló plébániaként említi. Ekkor rendelte el, hogy a Diafalva falurészen álló régi, romladozó templom helyébe újat építsenek. A falu második templomáról – melynek titulusa Nagyboldogasszony – már említést tesz az 1711. évi püspöki vizitáció. Az egy évtizeddel később ott szolgáló Halmágyi Sámuel licenciátusról az 1721-es egyházlátogatási jegyzőkönyvből értesülünk.

Oroszhegy plébániája a katolikus restaurációt követően 1748-ban önállósult, templomát 1765-ben ismét újjáépítették Tamási György olvasókanonok és a hívek támogatása révén. A Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templom a harmadik katolikus templomnak számít a faluban. Az építkezés 1770-re fejeződött be és 1783-ban szentelték fel. Ezt a templomot 1937–1940 között kibővítették és felújították Márton Árpád lelkipásztor idején. 1902-ig Oroszhegyről látták el a székelyvarsági egyházközség híveit. Ezzel magyarázható a varsági templom és plébánia építésére vonatkozó, kis mennyiségű gazdasági iratok jelenléte Oroszhegy plébániai levéltárában.

Malomfalvát 1505-ben említik először az oklevelek. A falu templomát 1808–1809 között építették Urunk színeváltozása tiszteletére. 1843–1846 között restaurálni kellett a templomot – falait ugyanis megépítésekor nem emelték kellő mélységű alapozásra. Tornyát 1843-ban visszabontották és helyette újat építettek. A közösség 1908-ig Székelyszentlélek leányegyházközsége volt. A 16–18. században Szentlélek, Farkaslaka, Malomfalva és Bogárfalva alkotott egy közös parókiát, Székelyszentlélek anyaegyházközséggel. Nyikómalomfalvának a 19. század elejéig csak kápolnája volt, amely a jelenleg is álló templom helyén állott.

Máréfalvát viszonylag későn, 1566-ban említik először az írott források. Szent Imre tiszteletére épített, középkori temploma a Botos-dűlőben állt, a mai falutól északra. Régészeti feltárását és kutatását 2007–2008. években végezték. A már feldolgozott forrásdokumentumok alapján, a helytörténészek azt állítják, hogy a középkori Máréfalva hívei a fenyédi templomba jártak szentmisére – eszerint tehát Máréfalva ekkoriban Fenyéd filiája volt. Régi templomáról egy Rákóczi György korából származó kőfelirat is tanúskodik. A falu lakosai a reformáció alatt is megmaradtak katolikusnak, azonban nem volt mindig helyben lakó papjuk, így lelki gondozásukat több esetben is licenciátusok végezték. Máréfalva első papjáról 1630-ban tesznek említést. Aztán 1739-ig Székelyudvarhelyről látták el ferences papok, majd 1739-ben önálló plébánia lett és külön papot helyeztek ki a hívek szolgálatára. A középkori templom nehézkes megközelíthetősége miatt, 1763-ban új templom építését kérelmezték, amely 1772-re készült el, majd 1783-ban szentelték fel ugyancsak Szent Imre herceg titulussal. A régi templom helyét és környezetét továbbra is temetkezőhelyként használták, egészen a 19. század első harmadáig. A régi templomból megmaradt egy, a 15-16. század fordulójáról való szentségtartófülke. A település már a 18. század második felében iskolával is rendelkezett, melynek első írásos említése 1786-ból származik. A helyi oktatási intézménynek sajnos nem maradt fenn történeti iratanyaga az egyházi gyűjteményben, az iskola levéltára pedig a megyei levéltárba sem került be a felekezeti iskolák államosításakor.

Székelybethlenfalvát Betlenfalua néven említi Damokos Kázmér 1657-ben kelt jelentésében, mint egy 200 lelkes plébániát, amelynek filiája Bogárfalva. A jelentésből azt is megtudjuk, hogy ebben az időszakban nem volt papja. Alig tíz évvel később, egy 1668-ban írt jelentésében, már Székelyudvarhely filiájaként tűnik fel Betlemfalua néven. A 18. században – Kadicsfalvával egy egyházközséget alkotva – a székelyudvarhelyi plébániáról látták el. Kadicsfalva 1802. évi önállósodását követően, Székelybethlenfalva annak filiális helye lett. Ma is Kadicsfalváról gondozzák a híveket. Székelybethlenfalva Szűzanya tiszteletére szentelt templomát 1774-ben újították fel, Pál András egri kanonok támogatásából.

Székelykeresztúr első írásos említése a pápai tizedjegyzék korára tehető. Árpádkori temploma feltételezhetően a tatárjáráskor pusztulhatott el. Templomutódja gótikus stílusban épült Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére, amelyet a reformáció idején az unitáriusok használtak. Ezt a templomot 1767-ben kapták vissza a katolikusok, az egyházközség híveinek anyakönyvezése is ekkor kezdődött. Székelykeresztúr 1868-ban alapított felekezeti iskoláját 1948-ban államosították.

Szakadát – falu Maros megyében –, Illyésmezőhöz hasonlóan. közigazgatásilag ma Szováta város részét képezi. Kisboldogasszony tiszteletére szentelt kápolnájához mintegy 240 lélek tartozik.

A falu első írásos említéséről 1505-ből van adatunk, ekkor Fanchal néven jegyzik. A 17. században Székelyfancsal Székelyszenttamás filiája volt. A település katolikus kápolnája 1766-ban épült, Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére, a hívek költségén. 1844-ben újjáépítették. Székelyfancsal, mint leányegyházközség Székelyszentkirályhoz tartozik. A filiában ma 140 katolikust tartanak nyilván.