Mostrar 3465 resultados

Parajd első írásos említését egy 1552-vel keltezett tanúvallatásból ismerjük. A falu katolikusai a reformációt követően Szovátához taroztak. A 18. század második felétől a sóhivatal melletti kápolnában miséztek 1784-ig a parajdi katolikusoknak, mígnem egy másik épületet emeltek és új imaházat nyitottak. 1788-ban az obszerváns ferencesek látták el a faluközösség lelkipásztori szolgálatát. Parajd katolikus templomát 1800-ban építették a királyi kincstár költségén. Közel 200 év múltán azonban kénytelenek voltak lemondani a templom további használatáról, ugyanis a sós talaj miatt állapota már meglehetősen leromlottá vált. Jelenleg az 1990-es években épített, modern templomot használják, amelyet 2001-ben szenteltek fel szintén Keresztelő Szent János tiszteletére.

Székelypálfalva egyházközségének első említése a pápai tizedjegyzékben maradt fenn. A település nevét hazánkban rögzítő első írásos említések a 15. században keletkeztek. Damokos Kázmér 1657-ben összeállított jelentésében Székelypálfalva parochiaként szerepel, pap nélkül, 15 katolikus családdal, akik az unitáriusokkal vegyesen élnek. Középkori templomukat a katolikusok a reformáció után az unitáriusokkal közösen használták. A szóbeli hagyomány alapján ma is tudni véljük, hogy a falu végén állt egy régi templom, amelyet 1661-ben a tatárok leromboltak. Ma is álló, Szent Mihály tiszteletére épült templomába több, a korábbi templomból származó gótikus faragványt beépítettek. Annyi bizonyos, hogy a kora újkorban Székelypálfalva Korond filiája volt, egészen a 18. század második feléig. A plébánia önállósodását 1772-ben kezdeményezték, kérésüket 1775-ben hagyták jóvá és 1777-ben helyeztek a faluba külön papot. Székelypálfalva mintegy 180 hívőből álló, kicsiny katolikus közösségét ma Farkaslakáról látják el.

A plébánia történetéről a korabeli sematizmusok feljegyzéseiből értesülhetünk. Ezekből tudtuk meg, hogy 1533-ban Felvinczi János püspöki vikárius és gyulafehérvári kanonok Székelylengyelfalván templomot és két oltárt szentelt. A 2010-ben megjelent egyházmegyei sematizmus szerint Székelylengyelfalva a reformáció előtt Farcád filiája volt, majd a farcádi lakosok hittérítése után a helyi katolikusokat a szombatfalvi lelkész látta el. Annyi bizonyos, hogy 1638-ban Szombatfalvával közösen felszentelt pap hiányában licenciátus gondozta az itt lakó katolikusokat. Damokos Kázmér 1657-ben kelt jelentésében Székelylengyelfalva Szombatfalva filiájaként tűnik fel, ekkor a 250 lélekszámú közösségnek nincsen saját papja. Egy 1668-ból való hasonló összeírásban a falu azonban önálló plébániaként szerepel, 150 hívővel. Alig két évvel később, a szintén önállóságnak örvendő Lengyelfalva már licenciátussal is bírt. Székelylengyelfalvát a 17–18. században Székelyszenttamás filiájaként tartják számon. A falu 1767-ben kezdeményezte a különválását Székelyszenttamástól, így a plébánia önállósodása 1775-ben történt meg, helyben lakó pap is ekkor került ide. Mivel a falu régi temploma a 18. század végére már romos állapotba került, szükségessé vált egy új templom építése. Ezt 1802-ben fejezték be, titulusa pedig ennek is Árpádházi Szent Erzsébet maradt.

A Székelyszentkirály név magában hordozza a település gazdag történelmi múltját, hiszen tudjuk, hogy az első szent királyunkról nevezett településeink alapítása még a 12–13. századra tehetők. A szakirodalom is középkorinak véli az egyházközség alapítását. A 17. században a falut kétszer is tűzvész pusztította – temploma, papi lakja és levéltára is ekkor égett le. A székelyszentkirályi katolikusokat 1638-ban Fekete István licenciátus gondozta. Ekkor Székelyszentkirálynak két filiája is volt, Oroszhegy és Diafalva. Damokos Kázmér 1657-es évi jelentésében Székelyszentkirály még mindig felszentelt pap nélkül szerepel, megközelítőleg 450 hívővel. Két évtizeddel később, 1677-ben, szintén licenciátus gondozásában említik az egyházközséget, 426 lélekkel. A plébániát 1720–1724 között a székelyudvarhelyi ferencesek adminisztrálták. A falu ma is álló templomát 1796–1799 között építették.

Székelyszentlélek plébániáját és papját a pápai tizedjegyzékben említi először írott forrás, 1333-ban. Temploma négy falu híveit fogta össze – ezek: Szentlélek, Farkaslaka, Nyikómalomfalva és Bogárfalva. A reformáció időszakából, az 1622–1626 közötti évekből, fennmaradt egy tárgyalási jegyzőkönyv, amelyben a négy falu híveinek vitás kérdéseit tárgyalják a pap és a tanító eltartására vonatkozóan. Temploma román kori stílusjegyeket hordoz, szentélye gótikus. A székelyszentléleki templom tornyát Farkaslaka 1762. évi önállósodása után építtették, 1764-ben. A régebbi plébánialak 1832–1833 között készült. Mivel elhelyezkedése kedvezőtlen volt és az épület a felgyűlt csapadék miatt leromlott, ezért a század elején, 1913-ban új papi lakot építtettek, amely ma is áll.

Feltételezhetően már a 13. században állt egy, a székelyudvarhelyi Szent Miklós tiszteletére szentelt plébániatemplom, melynek papjáról a pápai tizedjegyzék tesz említést. Ebben Udvarhelyt a telegdi főesperességben tűntetik fel, amelyet három alesperesség alkotott: a marosi, a csíki és az erdőháti (erdőlaki). Ez utóbbi alesperességben említik Udvarhelyt. 1592 karácsonyán érkezett a városba Mediomontanus János jezsuita, akinek a nevéhez fűződik az első udvarhelyi középfokú tanintézet alapítása. Őt követte Marovásárhelyi Gergely jezsuita hitszónok, aki tudásával és kiváló hitszónoki képességével 250 lelket térített vissza a katolikus hitre. A reformáció idején templom nélkül maradt katolikusoknak a piac téri iparosok sátrában miséztek. A plébános is a bethlenfalvi leányegyházban székelt. 1612-ben a katolikus templomot birtokba vették a reformátusok és csak 1633-ban, fejedelmi rendeletre adták azt vissza. A hívek ez idő alatt Bethlenfalvára jártak szentmisére. A korszakra jellemző felekezetközi vitákat és ellentéteket több oklevél is tanúsítja. A 17. században a város lakossága vallásilag nagyjából egyforma arányban oszlott meg. 1646-ban, a gyulafehérvári káptalan által kiállított oklevél szerint, a város római katolikus lakossága kiegyezett a református résszel, hogy a bíróságot ezután felváltva viseljék: egyik évben a katolikusok, a másik évben a reformátusok. Megállapodtak abban is, hogy a tanácsban fele-fele arányban vesznek részt, és a bevételekből egyformán részesülnek.

1651-ben Sámbár Mátyás jezsuita atya a megrongált plébániaépület és templom felújításába kezdett, de komolyabb építkezésre csak az 1661-es török hadjárat után kerülhetett sor. Ez a templom a jelenleg plébániaként működő egykori jezsuita rendház és a mai templom közötti virágoskert helyén állt. Romjai 1989-ben bukkantak elő, a kőrisfagyökerek kiásásakor. Ebből a templomból egy gazdagon díszített, 1679-ben készült ajtókeret maradt fenn, amely a jelenlegi templom oldalkápolnájának keleti bejáratát keretezi.

Új templom építésére az 1780-as években került sor a jezsuitából világi pappá lett Kadicsfalvi Török Ferenc főesperes működése alatt. Schmidt Pál marosvásárhelyi tervező 1782-ben készítette el az új székelyudvarhelyi templom terveit, amelyek mindmáig megőrződtek a plébánia tervtárában. A háromhajós templom építésének irányítását 1788-tól Türk Antal vette át. Az építkezést 1793-ban fejezték be, a templomot Batthyány Ignác püspök szentelte fel.

A várossal a 16. század végén összeépült hajdani Gyárosfalva területén áll a Jézus kápolna. Építési idejét a 2011-ben végzett régészeti ásatások tisztázták. Eszerint, a kápolna a 15. század vége és a 17. század közepe között épült.

A fejedelemség idején a városközpontban létezett egy Szent Anna kápolna is, amelyet az első református templom építésekor bontottak le valamikor az 1633-as évi rendeletet követően. Az új reforomátus templom már nem a kápolna közvetlen helyére épült, hanem annak szomszédságába. A kápolna pontos építési idejét és létezését a régészeti ásatások, illetve további történeti írott források kutatása tisztázhatná.

Udvarhelyszék első középiskoláját a jezsuita szerzetesek alapították 1593-ban Székelyudvarhelyen. A reformáció idején Erdélyből többször kitiltott jezsuiták 1652-ben tértek vissza a városba és az általuk alapított iskolát 1652–1736 között kisgimnáziumként működtették. 1736-tól ez az intézmény teljes fokozatú gimnáziumként működött. Ebből az iskolából alakult ki a későbbi katolikus gimnázium, vagyis a jelenlegi Tamási Áron Gimnázium.

Székelyszenttamás egyházközségét a pápai tizedjegyzékben említik először 1333-ban – a telegdi (udvarhelyi) főesperesség egyik legrégebbi plébániája. A falu középkori templomát 1555-ben javították ki Izabella királynő támogatásával, szentélyét is ekkor építették. A tatárjárás idején a templomot lerombolták. A reformáció korában katolikus lakói megtartották hitüket – felszentelt pap hiányában a híveket ekkor licenciátusok gondozták. 1638-ban Székelyszenttamásnak négy filiája volt még: Ülke, Fancsal, Tibód és Kadicsfalva. 1657-ben a mintegy 60 katolikus családból álló egyházközséget úgy jegyzik fel, mint ahol pap is van . Ekkor Székelyszenttamásnak két filiája volt: Ülke és Tibód. Egy szűk másfél évtizeddel későbbi, 1670-ben összeállított jelentésből megtudjuk, hogy a kerületi főesperes Székelyszenttamáson székel, a falu katolikus hívőinek száma pedig 782 lélek. Az 1882. évi sematizmus szerint a faluba 1708-ban került felszentelt pap, addig licenciátusok és az udvarhelyi jezsuiták felváltva adminisztrálták. Jelenlegi templomát 1820–1821 között építették a régi templom helyén, szintén Szent Tamás apostol tiszteletére. 1881-ben esett át nagyobb mértékű felújításokon. Gótikus templomából egy kőfaragványt és egy szenteltvíztartót mentettek át az új templomba.

A Szászzsombor néven ismert falu eredetileg szász telepítésű volt, azonban egy pestisjárvány következtében elnéptelenedett, továbbá a török-tatár betörés is megtizedelte az itt élő szász lakosságot. Ezt követően homoródalmási és homoródszentmártoni székelyek telepedtek a szászok helyére. A reformáció idején a lakosság többségében az evangélikus felekezetre tért át. Glacz András római katolikus kőhalmi királybíró és Mihálcz István SJ közbenjárására a katolikusok részére 1772-ben a katonaság épületében alakítottak ki egy misézőhelyet és a jezsuita atyának egy lakhelyet. Egy évtizeddel később külön templom- és plébániaépítésre kérnek engedélyt, a templom építését Mária Terézia is támogatta. Székelyzsombor mindvégig szórványegyházközségnek számított – 1882-ben csak 84 katolikus hívő élt itt. A falu szülöttjeinek leghíresebbje Nyírő József író. Székelyzsombor 1783-ban épült templomának védőszentje Avilai Szent Teréz. A faluban ma mindössze csak 30 katolikus él.

Az 1859-ben alapított székelyudvarhelyi leányiskola iratanyaga mennyiségével és összetételével lehetővé teszi, hogy a tanintézmény története rekonstruálható lehessen a meglévő források alapján. Az iskola iratgyűjteménye és az iskolaszéki iratok együttes kutatásával a helyi katolikus felekezeti oktatástörténet hitelesen feldolgozható. Az iktatott iratsorozat mellett fennmaradt a tanintézet első bizottmányi jegyzőkönyve 1859-től kezdődően – amelyből a leánynevelő intézet alapításának körülményeiről értesülhetünk –, valamint az új iskola építési tervrajzai is.

Székelyvarság egy több hegyi tanyából álló erdei település, amely 77 km² felületen terül el. Létrejöttétől Oroszhegy filiája volt – lakosai is onnan települtek ide –, majd 1902-ben szervezték önálló plébániává. Templomát 1902–1904 között építették Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére.

A történelmi sematizmusok Szentegyháza plébániájának alapítását 1360-ra teszik. A település nevének első említésével egy 1406-ban kelt oklevélben találkozunk, amelyben feltűnik Lőrinc nevű papjának neve is, aki egyben Csíknagyboldogasszonyban plébános. Egyháztörténeti művekből tudjuk, hogy a középkorban, a reformáció előtti időszakban – ahogy régen nevezték – Szentegyházasoláhfalu a csíki főesperesi kerülethez tartozott. A falu a székely katonai összeírásokban 1566-ban Oláhfalu, 1567-ben Szentegyházasoláhfalu, 1576-ban Túlsó-Oláhfalu néven fordul elő. Később a Szentegyházasoláhfalu településnév terjed el. Az 1968-ban, több szomszédos településsel egyesítve várossá nyilvánított Vlahica jelenlegi temploma 1756–1760 között épült, Szent András apostol tiszteletére. 1822-ben egy új szentéllyel bővítették ki. 1985-ben az orgonát és a kórust tűzkárosodás érte. Szentegyházasfalu a csíki főesperesi kerületből a 18. század első felében került át az udvarhelyi főesperesi kerületbe. 1735-ben a csíkiak még mindig protestálnak ez ellen. Szentegyháza 1838-ig Kápolnásfaluval egy plébániát alkotott. A két Oláhfalu lakóit Erdély fejedelmei és a Habsburg-ház uralkodói számos kiváltságlevéllel látták el. A város elnevezését a rendszerváltás után, 1990-ben változtatták vissza Vlahicáról Szentegyházára. 1760-ban alapított iskoláját 1948-ban államosították. Fennmaradt iskolai iratanyaga az 1898–1948 közötti időszakra vonatkozik.

Ülke első írásos említése 1550-ből származik, ekkor Wlke néven találkozunk vele az okiratokban. Ülkét a 17. századi, Rómába küldött jelentésekben is említik, mint Székelyszenttamás filiáját. 1638-ban Ilko névvel jegyzik fel. 1657-ben már Ülke néven tűnik fel mintegy 500 hívővel. Az ülkei katolikusok részére a rendszerváltás után építettek kápolnát Páduai Szent Antal tiszteletére, amelyet 1997-ben szenteltek fel. A kápolna szomszédságában területet is vásároltak, ahová az ülkei katolikus temetőt hozták létre. A ma 360 lelket számláló Ülkét Székelyszenttamásról látják el.

Szováta első telepeseinek írásos említése a 16. század utolsó évtizedeiben kelt fejedelmi levelekben történik. Báthori Kristóf 1578-ban kelt kiváltságlevelében a szovátai sóbánya őreit kiváltságokban részesíti. Ebben az adómentességet biztosító oklevélben a település Zovatha néven szerepel. Feltételezzük, hogy az akkori Szováta falu katolikus lakosainak lelki gondozásáról is gondoskodtak. Stefano a Lopara obszerváns ferences szerzetes 1654-ben kelt, erdélyi misszióról szóló jelentésében, amelyet a Hitterjesztési Konregációnak küldött Rómába szerepel Szováta is. A falunak ekkor már Szent Kereszt titulussal fatemploma van, egy oltárral és egy haranggal. A jelentésből azt is megtudjuk, hogy az atyák itt minden ünnepnap miséztek, továbbá olyankor, amikor hívják őket. Három évvel később Szováta újra felbukkan a Rómába küldött jelentésekben: Damokos Kázmér, az erdélyi ferences őrség őre, 1657-ben kelt jelentésében Szovátát, mint a marosi főesperesi kerület részét említi, ahol 37 katolikus család él. Ugyanebben az évben Szováta Nyárádköszvényes filiájaként jelenik meg a forrásokban. 1670-ben az egyébként szovátai születésű Damokos Kázmér OFM püspöki helynök jelenti a Kongregációnak, hogy Szováta egyházközsége nemrég tért vissza a kálvinizmusból, javait is visszakapta, az akkor 327 lelkes közösséget pedig licenciátus vezeti.

A paphiány miatt a licenciátusok egészen 1732-ig vezették a szovátai plébániát, majd 1733-ban a falu Halmágyi Mózes személyében helyben lakó papot kapott. A 18-19. századi püspöki vizitációkban Szovátáról, mint régi egyházközségről tesznek említést. Szováta plébániája a 18. század végén még mindig a marosi főesperesi kerülethez tartozott, az 1844-es sematizmusban azonban már az udvarhelyi kerületben találjuk. A régi templom leomlása után az 1822-ben épült templomtornyot 1888 őszén bontották le. A néhány évtizedig templom nélkül maradt egyházközségnek a katolikus iskolában miséztek. Szováta ma is álló templomának felépítését Czifra Ferenc építőmester kivitelezte 1870–1878 között, Heigel József kolozsvári mérnök tervei alapján, Sebestyén Gábor plébános kezdeményezésére és anyagi támogatásával.

Az 1870-es évek végére természeti csoda révén kialakult Medve-tó hozzájárult a település rohamos fejlődéséhez. A falut 1952-ben várossá nyilvánították. A Fürdőtelepen az 1940-es években, Fülöp Mihály plébánossága alatt épült fel a Jézus Szíve tiszteletére szentelt templom.

A Szentháromság titulusú katolikus templommal szemben lévő új plébániaépület 1986–1988 között készült el.

Szombatfalva első írásos említése 1497-ből ismeretes. Középkori temploma a falutól északra fekvő magaslaton, a mai temető helyén állt. A reformációt követően Lengyelfalva rövid ideig filiája volt Szombatfalvának. Ez időben a híveket licenciátusok gondozták. A legújabb történeti sematizmus szerint, a szombatfalvi plébánia önállósága 1638-ban szűnt meg, amikor a székelyudvarhelyi jezsuitákat felkérték az egyházközség ellátására. A jezsuita rend feloszlatása után továbbra is a székelyudvarhelyi Szent Miklós plébánia filiája maradt. Mindezeknek azonban ellene mondanak a korabeli írott források. Damokos Kázmér 1657-ben összeállított jelentéséből kitűnik, hogy az önálló Szombatfalvának nincs papja, híveinek száma körülbelül 250, Lengyelfalva pedig továbbra is filiája. Szombatfalvát önálló plébániaként 1665-ben és 1668-ban is említik a Rómába felterjesztett jelentések. Az 1711. évi püspöki egyházlátogatási jegyzőkönyvben Szombatfalva még mindig önálló plébániaként szerepel, amelyet Bereczky Péter licenciátus adminisztrál. Itt említik még létező, Szent György titulusú templomát is. Az 1721. évi canonica visitatio feljegyzései szerint, Szombatfalva egyházközségét a székelyudvarhelyi jezsuiták vezetik. Korábbi licenciátusa ekkor kántori minőségben működik, ugyanitt. A későbbi, 18. századi canonica visitatiok is Székelyudvarhely filiájaként írnak róla. A történeti írott források alapján következtethetünk arra, hogy Szombatfalva önállósága valamikor a katolikus restaurációt (1716) követő első években szűnt meg, Mártonffy György püspöki kinevezése (1713) után nem sokkal. Mai temploma 1796-ban épült, a középkori templom védőszentje, Szent György tiszteletére. A jelenleg 1500 lelket számláló Szombatfalva önálló egyházközségként 2003-ban alakult újjá.

A falu első írásos említése 1566-ban történik. Tibód Székelyszenttamás filiája. Ez az állapot a 17. században is fennállt már, melyről a Rómába küldött jelentésekből értesülünk. 1638-ban Francesco Leone da Modica ferences szerzetes Tálold néven említi. Két évtizeddel később, 1657-ben Damokos Kázmér Rómába küldött felterjesztésében Tibob néven jegyzi fel 25 katolikus családdal. A település katolikus híveit nem érintette a reformáció, megmaradtak hitükben. Szent Erzsébet tiszteletére épített barokk stílusú kápolnája Török Pál költségén készült el. Ma Tibódon 120 katolikus él, kápolnájának védőszentje Sarlós Boldogasszony.

Szentkeresztbánya ma Szentegyházasfalu egyik városrésze, amely a 19. század első felében létesült, amikor a Gyertyánffy család 1836–1837-ben megalapította a vashámort és a vasércbányát magába foglaló gyártelepet. Az ide települt lakosságnak 1927-től szentmisét tartottak az iskola épületében, majd 1935-ben kápolnát építettek, amelyet aztán 1984-ben kibővítettek. Szentkeresztbányán 1941-ben szerveződött külön helyi lelkészség. A kommunizmus első éveiben azonban a helyi lelkészt elűzték, ezért néhány évtizedig Szentegyházáról gondozták a lelkészség híveit. 1990-ben alakult önálló plébániává.

Zetelakát a pápai tizedjegyzékben említik először 1333-ban. Középkori temploma a falu régi helyén állott. Erről a középkori templomról tanúskodik a mai templomtorony emeletén őrzött gótikus stílusú ablaktöredék. A település több fejedelmi kiváltságban részesült, az első kiváltságlevelet Bethlen Gábortól nyerte 1622-ben. Zetelaka egyházáról a fejedelemség idején is tesznek említést a források. Francesco Leone da Modica ferences szerzetes 1638-ban kelt jelentésében Szetalaka néven említi önálló plébániaként, felszentelt pap nélkül, ahol egy Benederium nevű licenciátus szolgáltatja ki a szentségeket és két filiája is van (Fenyéd és Küküllőkeményfalva). Közel két évtizeddel később, 1657-ben 500 hívővel jegyzik fel egy szintén Rómába küldött jelentésben. Damokos Kázmér 1668-ban Zotlaka néven említi, 1300 hívővel, 1670-ben pedig már Zetelaka néven terjeszti fel Rómába jelentését. Ekkor Zetelakát 1131 lélekszámmal jelöli. A falu második temploma a mai templom helyén épült 1615-ben. A tatárjárást követően, 1666-ban feljavították, 1755-ben pedig a templomhajót újították fel. A templomot 1852–1856 között kibővítették. Zetelaka jelenlegi templomát 1912–1923 között építették a régi templom titulusát megőrizve, Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére. A templomtól nyugatra elhelyezkedő Kisboldogasszony kápolna építési időpontja tisztázatlan, 1772-ből származó források azonban Szeredai Veronika költségén történt felújítását említik. Mostani plébániaépülete az új templommal egy időben épült.

A pápai tizedjegyzék a szomszédos Székelydobó plébániáját említi, Vágás település azonban nem szerepel az 1332–1337 közötti adójegyzékben. Ekkor Béta és Vágás vagy nem léteztek még, vagy valamelyik falu (Dobó vagy Farcád) leányegyházai. Hosszútövis települései, Béta, Dobó és Vágás falvak mai egysége a reformáció után alakulhatott ki. A Vágást említő első írásos forrás 1444-ből származik, amelyben az akkori vágási pap, mint a Keresztelő Szent János templom papja folyamodik a pápához, hogy a papi rendeket felvehesse. (Elképzelhető, hogy a plébánia historia domusában említett trinitárius rend felvételéről van szó. A fogolykiváltó trinitáriusok középkori jelenléte Erdélyben se levéltári forrásokkal, se régészeti ásatásokkal nem tisztázódott még.) Középkori templomáról azt tudjuk, hogy Keresztelő Szt. János tiszteletére volt szentelve, és a mai templom helyén vagy ennek közvetlen környezetében állhatott. A reformáció idején a templom a reformátusok kezére került, Dobó és Béta lakóinak nagy része az új hitre tért. A templomért folytatott küzdelemben Brandenburgi Katalin 1630-ban a többségben lévő katolikusok javára ítélte meg a templomot. Az egyházközség középkori emlékei közé tartozik a szentély keleti falában elhelyezett 15. századi szentségtartó fülke, valamint a 2014 nyarán előkerült, szintén 15. századi Mária-szobor.

A másfél évszázadig püspök nélkül maradt egyházmegye csekély számú pappal rendelkezett, így Vágásnak csak 1714-ben lett állandó világi papja. A megrongálódott templom helyére 1779-ben újat építettek, mely költségeihez nagyobbrészt Székely János, tekerőpataki plébános járult hozzá. Az elkészült templomot 1783-ban szentelte fel Batthyányi Ignác püspök. A félévszázados használattól tönkrement templom helyén emelkedik mai temploma, amelyet 1843–1847 között építettek és 1851-ben szenteltek fel. Vágás egyik leányegyházközségében, Bétában, a 20. század első éveiben kezdeményezik először kápolna építését, melynek tervrajzai 1909-ből épen fennmaradtak a plébánia levéltárában. A világháború miatt a terv meghiúsult, a kápolnaépítésre különböző adományokból összegyűlt összeg elértéktelenedett. Hosszas huzavona után, az 1957. évi alapkőletételt követően, nagy nehézségek árán, Béta filiában végül 1976-ban sikerült a katolikusoknak templomot építeni.

Dobóban 1903-ra készül el az akkori római katolikus népiskola, amelynek néhány ügyirata megtalálható a plébánia iskolai iratanyagában.

Az erdélyi örmény katolikus plébániák két és fél évtizedig, 1762–1786 között két külön örmény rítusú főesperesség alá tartoztak. Az egyik főesperes Szamosújváron, a másik Erzsébetvárosban működött, és ők voltak egy személyben ezen települések örmény plébánosai is voltak. Ebből az évkörből azonban nem létesült külön főesperességi fond egyik plébánia esetében sem. A két külön szertartású (latin és örmény) ebesfalvi plébánia 1753-ban és az 1761-es egyházmegyei összeírásban a küküllei főesperesi kerület része volt. Az erzsébetvárosi örmény katolikus főesperesi kerület 1762-ben jött létre és két örmény szertartású plébánia tartozott hatáskörébe: Erzsébetváros és Gyergyószentmiklós. A szamosújvári örmény katolikus plébánia is külön főesperesi kerületet alkotott ekkor. Az erzsébetvárosi főesperesség még 1782-ben is létezett és három örmény katolikus plébánia tartozott az illetékességi körébe: Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós és Szépvíz. Az erzsébetvárosi latin szertartású plébánia ugyanebben az időszakban a küküllői főesperesi kerületbe volt sorolva. A szamosújvári örmény katolikus egyházközség egyben külön főesperességet is alkotott, egyetlen egy plébániával.

Mivel Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök az örmény főesperességeket 1786-ban megszűntette és az örmény rítusú egyházközségeket a latin szertartású főesperesi kerületekbe osztotta, így az 1788-as sematizmusban az örmény plébániákat nem sorolták külön örmény főesperességbe. Az erzsébetvárosi főesperességet Almakerék, Ebesfalva (Erzsébetváros), Sárpatak és Segesvár plébániák alkották. Főesperese Erzsébetváros plébánosa volt. 1846-ra az erzsébetvárosi főesperesség Kiskapus és Medgyes plébániákkal bővült, a sematizmus Erzsébetváros mindkét rítusú egyházközségét tárgyalja. Ez a főesperesi kerület 1884-től az ekkor alapított bólyai plébániával együtt nyolc egyházközségből állt. Jelenleg az erzsébetvárosi kerület Bólya, Erzsébetváros (latin), Kiskapus, Medgyes és Segesvár plébániákból áll, főesperese egyben a szeben–fogarasi kerület főesperese.

A szamosújvári fiúárvaház alapítása Lukácsi Kristóf örmény katolikus plébános tevékenységéhez kötődik. Az árvaház tulajdonképpeni megvalósítása Lukácsi Kristóf 4000 forintos személyes adományával kezdődött 1860-ban, 4 árva gondozásával. Az árvaház alapítóinak sorába csatlakoztak Ákoncz János, Moldován Simon, Csomák Emánuel és Kapatán Márton. A plébános életében a felvett árvafiúk örmény családoknál voltak elszállásolva és csak Lukácsi Kristóf 1876-ban bekövetkezett halála után kezdődött el az intézetnek egy új épületbe való áthelyezése, amely végül 1877-ben az iskolakezdéskor következett be. A fiúárvaház egy újabb, 35.000 forintos alapítványi összeget örökölt Czetz Gergely gimnáziumi tanár halála után 1893-ban, amelyből egy új épület kivitelezését tudták fedezni Zotti Lorenzo építész tervei alapján, és így ettől az évtől már 18 árváról tudtak gondoskodni. Az árvaházi jótevő Czetz Gergely földi maradványait is az új intézet kápolnájába helyezték át, az új árvaházépületet Bárány Lukács plébános s igazgató szentelte fel.

A Cameller Alapítványt Cameller (Kamelller) György Erzsébetvárosból elszármazott örmény bevándorló hozta létre, aki a bécsi főtörvényszéken tevékenykedett hivatalos keleti tolmácsként a. 1838. február 3-án kelt végrendeletében az erzsébetvárosi örmény szertartású plébániára hagyta bécsi lakóháza eladási összegének kamatját, általános örökösének pedig az erzsébetvárosi Örmény Kompániát tette meg. Az alapítvány kezelésére a plébánia egy tizenkét tagú igazgatótanácsot választott. A hagyaték jövedelmének háromnegyedét az erzsébetvárosi örmény gyermekek taníttatására, örmény özvegyek és árvák támogatására, valamint jó erkölcsű, de szegényebb sorsú leányok kiházasítására fordították. A jövedelem fennmaradó egynegyed részét kezelési költségekre szánták. Az alapítvány igazgatására a városi testület 1840-ben az egyházközség második nagy jótevőjét, Kábdebó Simont kérte fölt, aki betegsége miatt nemsokára lemondott. Cameller bécsi házát 1872-ben eladták, az így nyert összeget a tizenkét tagú igazgatótanács a fentnevezett célokra fordította.

A szolnoki főesperesi kerület szerepel a pápai tizedjegyzékben (1332–1337), egyházközségeinek alapítása az egyházmegye körvonalazódásával egy időben történt. Területét több nemzet népesíti be ma is: magyarok, románok, szászok, örmények stb., de bányásztelepülései ennél sokkal összetettebb népességi és nemzetiségi képet mutatnak, ugyanis a 18–19. században Felső-Magyarország bányavidékéről, de a német és szláv nyelvterületről is számos bányaszakértő telepedett meg az Északkeleti-Kárpátok és a Keleti-Kárpátok bányavidékein. A vallásreform idején, a 16. században több plébániája a lutheránus vagy a református felekezethez csatlakozott. A kerület belső-szolnoki elnevezés alatt az 1761-es és az 1762-es évi egyházmegyei sematizmusban tűnik fel a következő plébániákkal: Csicsókeresztúr, Kapnikbánya, Dés, Beszterce, Szamosújvár és Bálványosváralja. Az 1782-es első nyomtatott egyházmegyei sematizmusban a kolozsi főesperességgel egyesült dobokai és belső-szolnoki kerületek (Archidiaconatus Kolosiensi cui canonice uniti sunt Districtus Dobocensis et Szolnok interior) elnevezés alatt tűnik fel, és nem önálló főesperességként. Ekkor az alábbi egyházközségek tartoztak ide: Kolozsvár, Kolozs, Bács, Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Erked, Fenes, Györgyfalva, Jegenye, Kapnik, Katona, Kide, Kajántó, Magyaregregy, Magyarlápos, Mócs, Szék, Teke, Désakna, Kolozsmonsotor és Oláhlápos. Ezek ma két főesperesi kerületbe (kolozs–dobokai és belső-szolnoki) csoportosulnak. A belső-szolnoki főesperesi kerületet 1846-ban 14 plébánia alkotta: Szamosújvár (külön örmény és latin rítusú plébániákkal), Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Désakna, Kapnikbánya, Alsó-Kapnik, Magyarlápos, Naszód, Oláhlápos, Oláhláposbánya (Erzsébetbánya) és Óradna. A szamosújvári örmény plébános volt egyben a főesperes is. A 19. század második felében a főesperesi kerület Apanagyfalu plébániájával bővült (1866), majd Székkel, így 16 egyházközség alkotta. Széket a kolozs–dobokai főesperességből csatolták ide. A belső-szolnoki főesperesi kerületet jelenleg 15 plébánia alkotja, a főesperességi hivatal a besztercei plébánián található.

Alexa Ferenc tanító volt.

Turcsa Mihály segédlelkész volt Szamosújváron.

Tanítónő.

Szongott Kristóf Marosbogáton született 1843. március 21-én és Szamosújváron halt meg 1907. január 24-én. Tanárként működött, jelentős történelmi és irodalmi (műfordítói) munkásságot fejtett ki, a magyarországi és erdélyi örménység legjelentősebb kutatójaként tartják számon. Szamosújváron és Gyulafehérváron tanult. 1884–1904 között a szamosújvári örmény katolikus gimnázium igazgatója volt, 1887-ben megalapította, haláláig kiadta, szerkesztette és részben írta az Armenia c. folyóiratot. 1905-ben létrehozta a szamosújvári Örmény Múzeumot, amelynek első igazgatója volt. Széles körű kutató- és feldolgozó munkája során a magyarországi örmények eredetével, történetével, művelődésével és néprajzával foglalkozott. Gyümölcsöző munkásságot fejtett ki iskolai, egyházi és helytörténeti, valamint közügyi téren is. Gimnáziumi tanérként vallást, mennyiségtant, szépírást, geometriát, magyar- és német nyelvet, történelmet és fizikai földrajzot tanított. Az Erdélyi Katolikus Státus gyűlésének tagja volt, a Szent István Társulat tiszteletbeli tagjává, majd a magyarországi Néprajzi Társaság örmény szakosztályának előadójává választotta meg. Életcélja az örménység történelmi múltjának feltárása és magyar nyelvű ismertetése volt. Az általa alapított Armenia c. havi szemlével is ezt a célt szolgálta. – Főbb művei: Chorenei Mózes,, Nagy-Örményország története (fordítás örményről magyarra, Szamosújvár, 1892); Szamosújvár, a magyar örmény metropolis írásban és képekben (Szamosújvár, 1893); Szamosújvár szab. kir. város monográfiája 1700–1900 (Szamosújvár, 1901, 1903); A magyarhoni örmény családok genealógiája (Szamosújvár, 1898); A magyarországi örmények ethnographiája (Szamosújvár, 1903).

Dr. Mály István Szamosújváron született 1830. október 21-én, négy éves korában Ördöngösfüzesre került családjával, itt töltötte gyermekkorát. Középiskolai tanulmányait a besztercei piaristáknál és Kolozsváron, az orvosi egyetemet Pesten és Bécsben végezte el. Orvosdoktori képesítését 1856-ban nyerte el a pesti egyetemen, majd Kolozsvárra költözött. Mály doktor Kolozsvár városának híres orvosa volt, több tanulmányt publikált a koleráról, a kór lefolyása, kezelése és megelőzése 1873-tól foglalkoztatta. Az Erdélyi Római Katolikus Státus képviselője és a kolozsvári függetlenségi párt közgyűlési elnöke volt.

Bárány Lukács 1841. június 29-én született Szamosújvárt. A gimnáziumot Kolozsvárt, teológiai tanulmányait Bécsben végezte. Bécsben szentelték pappá 1864-ben. 1862-től gimnáziumi tanár volt Szamosújváron, 1879–1920 között Szamosújvár plébánosa, 1895-től főesperes. 1920. május 6-án hunyt el.

Lukácsy Kristóf, (Bethlen, 1804. március 30.–Szamosújvár, 1876. október 24.) katolikus pap, egyházi és történetíró, armenológus. Középiskolai és bölcsészeti tanulmányait Szamosújvárt és Gyulafehérvárt, a teológiát pedig a bécsi egyetemen végezte. 1827. december 20-án Bécsben örmény katolikus pappá szentelték, ezt követően 1837-ig Szamosújvárt mint segédlelkész működött. 1837–1853-ig gyulafehérvári papneveldei tanár. 1853–1855 között ugyanott gimnáziumi igazgató tanár volt. 1855–1876 között szamosújvári örmény katolikus plébános és főesperes. 40 000 forint vagyonát az általa alapított és Világosító Szent Gergelyről nevezett örmény katolikus fiúárvaháznak hagyományozta. A szamosújvári székesegyház kriptájában nyugszik. Az örmény–magyar nyelvrokonság szószólójaként írott A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei című munkáját a Magyar Tudományos Akadémia elismeréssel jutalmazta. Művei: A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei (Kolozsvár, 1870), (reprint: Budapest, 2000); Historia Armenorum Transsylvaniae címen latin nyelven forrásmunkát tett közzé (Bécs, 1859); Adalékok az erdélyi örmények történetéhez (kéziratban), Világosító Szent Gergely élete (kéziratban), Örmény–magyar–latin szótár (kéziratban).

Gajzágó Kristóf 1767-ben született Szamosújváron. 1802-ben szentelték pappá, majd Kerelőszentpálon a gróf Haller családnál nevelőként szolgált. 1830-tól Szamosújváron káplán, 1839-től plébános és főesperes, 1847-től iskolai felügyelő. 1855. augusztus 24-én hunyt el.

Czetz Gergely szamosújvári gimnáziumi tanár volt és az Örmény Katolikus Fiúárvaház társalapítója. Désen született 1822-ben. A gimnáziumot és a jogot Kolozsvárt végezte. 1847-től tanító a szamosújvári örmény katolikus elemi iskolában. 1861-től tanár ugyanott az örmény katolikus algimnáziumban. 1889-ben két épület és 43 000 forint készpénzadománya segítségével kibővítették a szamosújvári Világosító Szent Gergely Fiúárvaházat. Szamosújvárt hunyt el 1889. augusztus 24-én.

Bárány István 1812-től szamosújvári lelkész volt. 1846. május 28-án halt meg ugyanott 51 éves korában.

Merza Gyula (Kolozsvár, 1861. február 25. – Kolozsvár, 1943. december 15.) magyar néprajzkutató, az örménység kutatója (armenológus), turisztikai szakíró. Álnevei: Araráti, Ekefalvi, Figyelő, Sinapis, Vándor, Veridicus, Za-la. Szülővárosa piarista gimnáziumában érettségizett, itt és a bécsi egyetemen orvosi tanulmányokat folytatott. Gazdasági pályára lépett, majd európai utazásokon a kirándulóhelyeket, üdülőket, idegenforgalmi intézményeket és tájrajzi múzeumokat tanulmányozva a turisztikai irodalom szakemberének képezte ki magát. Az Erdélyi Kárpát–egyesület jegyzője, főpénztárosa, Táj- és Néprajzi Múzeumának igazgatója, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület egyik alapító tagja; szerepe volt a szamosújvári Örmény Múzeum létesítésében is. Az Erdély c. honismereti folyóirat szerkesztője (1903–1908), a bukaresti Ararat örmény szaklap munkatársa (1924–1925). Néprajzi és turisztikai cikkei 1919 után a Keleti Újság, Magyar Nép, Pásztortűz, Véndiákok Lapja, Nagyvárad, Független Újság hasábjain jelentek meg. Örmény család leszármazottjaként jelentős szerepet vállalt az erdélyi örmények múltjának és szokásainak feltárásában. A hazai örmények ethnográfiai hanyatlásának okairól és azok orvoslásáról (Szamosújvár, 1895) c. tanulmányában feldolgozta a magyar–örmények sorskérdését, Az örmény kereszt (Szamosújvár, 1902) c. munkájáért XIII. Leó pápa apostoli áldással tüntette ki. Megemlékezett Szongott Kristófról, a szamosújvári Armenia c. folyóirat alapítójáról (1907); Az örmény népköltőkről (Szamosújvár 1907) c. munkája irodalomtörténeti forrásmunka. Összeállította az erdélyi örménység bibliográfiáját (kéziratban), az erdélyi örmények nép- és korrajzával az 1932-es Erdélyi Magyar Évkönyvben jelentkezett. Jelentősebb turisztikai munkái: Úti emlékek a tavak országából (Kolozsvár, 1895), Svájci képek (Kolozsvár, 1896), Látogatás a külföldi alpesi klubokban (Kolozsvár, 1897), Az Erdélyi Kárpát Egyesület története (közlemény az Erdély 1930/4–5 számából), A magyar turistaság keletkezése Erdélyben (fejezet A magyar sport ezer éve c. munkában, Budapest, 1930).

Dobos Joachimné a szamosújvári Jótékony Nőegylet elnöknője volt.