Showing 3465 results

Szent István király föltehetően 1002-ben, az első püspökségek között szervezte meg a kalocsai egyházmegyét, melynek élére Asztrik személyében a király egyik legfontosabb támasza került. Nagy szerepe lehetett abban, hogy a püspökség – minden bizonnyal még Szent István életében – érseki rangra emelkedett. A középkori érsekség központja eleinte Kalocsa volt, majd az érsekek az 1090-es évektől egy évszázadon át Bács várában tartózkodtak. Így alakult ki az 1968-ig megőrzött kettős név: kalocsa-bácsi érsekség. A főegyházmegye területe elsősorban Pest és Solt megye déli részére, valamint Bács és Bodrog megyékre terjedt ki, ezért eleinte a dél-magyarországi térítés, majd később a török elleni védekezés egyik központjaként töltött be fontos szerepet. Tomori Pál érsek 1526-ban, fővezérként a mohácsi csatamezőn vesztette életét. 1529-ben Kalocsa is az oszmán hódítók kezére került. Ettől kezdve a kalocsai érseki címet egy-egy, a királyi Magyarország területén fekvő egyházmegye püspöke viselte.
A török kiűzése (1691) után az egyházmegye településszerkezete és lakossága jelentősen megváltozott. Ezért a 18. század kalocsai érsekei, akik közül Csáky Imre (1710–1733) még csak ideiglenesen, majd Patachich Gábor (1733–1745) már véglegesen visszaköltözött Kalocsára, elsősorban telepítési akciókkal, új templomokkal, iskolákkal segítették a falvak újjáépülését. Kalocsa városában 1733-tól szeminárium, 1765-től piarista gimnázium működött, valamint fölépült a barokk székesegyház és az érseki palota. 1738-tól működött az újjászervezett káptalan.
A 19. század püspökei szociális célú alapítványokkal gyarapították az egyházmegyét. Kollonich László érsek (1787–1817) hagyatékából jött létre az ún. egyházmegyei nagy alap (a plébániák, tanítók és a szeminárium segítésére), Klobusiczky Péter érseksége (1822–1843) alatt épült fel a kalocsai kór- és aggház. Nádasdy Ferenc (1845–1851) betegápoló apácák működését biztosította, és a pusztai tanítókat segélyező alapítványt hozott létre. Az 1848/1849-es szabadságharc alatt több plébános is a szerb vérengzések áldozata lett, így az érsek és papjai a magyar kormány oldalára álltak, a káplánok egy része pedig fegyvert is fogott. Hat papot a császári hadi törvényszék várbörtönre ítélt. Kunszt József érsek (1852-1866) 1865-ben a piarista gimnáziumot a jezsuitákra bízta, továbbá letelepítette a városban a Miasszonyunkról nevezett Iskolanővéreket. Haynald Lajos érseket (1867–1891) diplomáciai érzéke, szervezőkészsége miatt a magyar katolikus egyház „látható fejének” nevezték. Tudományos érdeklődésének egyik jele a jezsuita kollégiumban általa létesített korszerű csillagvizsgáló.
Az első világháború után az egyházmegye plébániáinak kétharmada Magyarország határán kívülre került. 1923-ig a bácskai részeket a kalocsai érsek helynöke kormányozta, majd a Szentszék létrehozta a Szabadkai (Bácsi) Apostoli Adminisztratúrát, amelyből később, 1968-ban püspökség lett. 1941–1944 között ugyan a bácskai részeket ismét kalocsai érseki megbízott kormányozta, de a háború végén elszabadult erőszakhullámban a partizánok számos papot és hívőt öltek meg, másokat pedig menekülésre kényszerítettek. A magyarországi kommunista diktatúra ebben az egyházmegyében is 1948-ban államosította az iskolákat, 1951 és 1956 között pedig Grősz József (1943–1961) érsek is börtönbe került. Az esztergomi érseki szék betöltetlensége miatt ő is, majd utódai, Hamvas András (1964–1969) és Ijjas József (1969–1987) látták el a Magyar Püspökkari Konferencia elnöki tisztét is.
1993-ban II. János pál pápa rendelkezése folytán az egyházmegye észak felé új területekkel gyarapodott, sőt neve is megváltozott. A Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye ettől kezdve Bács-Kiskun megye területével azonos.

Az 1642-ben alapított podolini piarista rendház, amely magyarországi, de lengyel közigazgatás alatti területen, a tizenhárom elzálogosított szepességi város egyikében működött, mindkét ország művelődéstörténetében fontos szerepet jászott. Lengyelországban ugyan a podolininál néhány hónappal idősebb varsói kollégium volt a rendtartomány központja, de Podolinban működött a noviciátus. Magyarországon pedig a piaristák podolini jelenlétének lényeges szerepe volt abban, hogy 1666-ban az országba az első piaristák nem a Habsburg Birodalom felől, hanem Lengyelországból érkeztek. Emiatt az első magyarországi rendházak egészen 1692-ig a Lengyel Provinciához tartoztak. (A podolini rendház maga viszont ezután is a lengyel piaristáké maradt és csak 1782-ben került át a magyar rendtartományhoz.). Mindezek miatt fogalmazott úgy Gaspar Szacinski, a rendház 18. század végi krónikása, hogy „ezen kollégium levéltára méltán tarthat számot az első helyre provinciánk levéltárai között”.

A Kalocsai Főegyházmegyében a tanügyigazgatásnak 1858-tól épült ki a szervezete. Az érseki aulán belül egyházmegyei iskolai főfelügyelő működött, munkáját pedig a kerületi tanfelügyelők (kerületi esperesek) segítették. Miután az 1868-as Eötvös-féle népoktatási törvény új alapokra fektette az állami tanügyigazgatást, és népiskolák ellenőrzésére elrendelte a királyi tanfelügyelőségek felállítását, Haynald Lajos kalocsai érsek is változtatott a régi rendszeren. 1873. május 28-án kelt, 896. számú rendeletével fölállította a Főegyházmegyei Tanfelügyelőséget, és ezzel az egyházmegyei főtanfelügyelő mellé hivatalt rendelt, és önálló ügykezelést írt elő számára. A főtanfelügyelőség feladata lett annak ellenőrzése, hogy az egyes iskolák megfelelnek-e a népoktatási törvény előírásainak, és milyen területeket kell még fejleszteni. Ezenkívül foglalkozott a tanítók személyi ügyeivel, illetményeikkel, nyugdíjukkal, nagyobb járványok idején iskolai szünetet rendelt el, jóváhagyta a vizsgák időpontjait, stb. A főtanfelügyelő rendszeresen végiglátogatta a katolikus oktatási intézményeket, figyelemmel kísérte a tanítók rendszeresen megtartott tankerületi értekezleteit és a tanítókat összefogó egyesületek tevékenységét. A Főtanfelügyelőség mellett az iskolai főtanácsnak (amely a Főszentszék tagjaiból állt, kibővítve a főtanfelügyelővel) is jelentős szerepe volt az egyházmegye tanügyigazgatásában. Az iskolai főtanács erősítette meg az újonnan megválasztott tanítókat és iskolaszékeket, jóváhagyta az új iskolaépületek terveit és költségvetését, döntött a szülők és tanítók között felmerülő vitás ügyekben és a fegyelmi kérdésekben. Az esperesek, mint kerületi tanfelügyelők felügyelték a hozzájuk tartozó népiskolákat. A tanügyi állapotokról rendszeresen jelentést küldtek a főtanfelügyelőnek. Haynald Lajos érsek 1881-ben öt (később hat) tankerületre osztotta az egyházmegyét, és minden tankerületbe iskolalátogatót nevezett ki, aki köteles volt évente legalább egyszer a rábízott kerület népiskoláit végiglátogatni és erről részletes beszámolót küldeni a főtanfelügyelőnek. Az iskolalátogatói intézmény felállításával a kerületi tanfelügyelők feladata már csak iskoláik állapotának felügyeletére és anyagi ügyeinek intézésére terjedt ki. A Főtanfelügyelőség 1948-ig, az iskolák államosításáig fogta össze az egyházmegye tanintézményeit, majd azt követően, 1948 és 1952 között mint Hitoktatási Főfelügyelőség működött. Miután az Elnöki Tanács 1949. évi 5. számú törvényerejű rendeletében fakultatívvá tette az iskolai hittanórákon való részvételt, ez a hitoktatás fokozatos visszaszorítását és a Hitoktatási Főfelügyelőség működésének végét jelentette. A hitoktatással kapcsolatos további teendőket az Érseki Hivatal vette át.