Szatmári Irgalmas Nővérek Társulata Magyar Tartománya

Szervezet/testület

Szatmári Irgalmas Nővérek Társulata Magyar Tartománya

1923–

A Páli Szt. Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek Társulatát Hám János szatmári püspök (1828–1857) alapította, aki a Bécs melletti gumpendorfi vincés (irgalmas) nővérekhez hat jelöltet küldött, akiket ott tanításra és betegápolásra képeztek. 1842-ben a püspök öt jelöltje és három bécsi nővér kezdte meg szerzetesi életét Strasser Xavéria főnöknő vezetésével Szatmárnémetiben, a püspök által, Hild József terve szerint épített rendházban, templomban és iskolában. Elsősorban lányneveléssel foglalkoztak, az óvodától egészen a tanítónőképzésig, de az 1848/1849. szabadságharc idején tábori kórházakban is ápolták a beteg katonákat. A pápai jóváhagyást 1845-ben kapták meg. (Ez volt az első magyar alapítású szerzetesi kongregáció.)

Haynald Lajos erdélyi püspök 1858-ban Gyulafehérváron is letelepítette őket, ahol 1864-ben egy kórházat is vezetésükre bízott. 1859-ben Ungváron, 1864-ben Székesfehérváron, 1865-ben Szcitovszky János érsek alapításából Esztergom-Vízivárosban, 1867-ben Selmecbányán is megtelepedtek. 1918-ban már 58 fiókházuk volt az ország egész területén, sőt 1902-ben kilenc nővér Braddock-ban (Pennsylvania) nyitott missziós iskolát, amelyből egy külön észak-amerikai ág fejlődött ki., amely 1938-ban ez beolvadt a pittsburghi irgalmas nővérek rendjébe.

Magyarország trianoni felosztása után, 1923-ban három rendtartományt hoztak létre. A romániai házak központja Szatmárnémeti maradt, a csehszlovákiaiaké 1928-tól Rozsnyó lett, a magyarországiaké pedig Esztergom (eleinte vikariátus volt, majd 1937-től rendtartomány). A magyarországiak 1918 ás 1948 között 27 új intézményt hoztak létre, és 1933-ban a ferencesek kérésére bekapcsolódtak a kínai misszióba is, Paoking városában.

A kommunista diktatúrák hatalomra jutásával a rendet a négy országban feloszlatták. Erre Romániában 1949-ben került sor, Csehszlovákiában és Magyarországon 1950-ben. A nővérek szétszóródtak, és a lehetőségek szerint tanítónőként, sekrestyésként, varrónőként próbáltak munkát keresni. Romániában Marosán M. Leonarda főnöknő és titkárnője, majd utódja, Both M. Klára a börtönt is megjárták. Csehszlovákiában a rozsnyói központi házból szerzetesi koncentrációs táborként működött, de kisebb, „törvényen kívüli” közösségeik továbbra is együtt maradtak, és új hivatásokkal gyarapodtak. Kínából is 1949-ben utasították ki a nővéreket. egy részük Taiwanon folytatta a munkát, ahol Pákozdi M. Juvencia új kongregációt alapított, mások az Egyesült Államokba keleti partjára költöztek (Hewitt, Trento NJ), ahol kórházban és plébániákon találtak munkát.

A közép-európai diktatúrák megszűnésével a rend nehezen indult újra. 1991-ben a szlovák nővérek Rózsahegyen visszavették régi iskolájukat, magyarok pedig Esztergomban középiskolai kollégiumot nyitottak, majd 2001-ben visszakapott épületükben szakközépiskolát és gimnáziumot. Az 1991-ben megtartott káptalanon Raškovska M. Benedicta szlovák tartományfőnöknőt választották generálissá, így a rend székhelye Rózsahegyre került.

Főnöknői: Strasser Xavéria 1842–1868†; Engl M. Emiliána 1868–1875; Eötvös M. Szalézia 1875; Lukász M. Regisz 1875–1881; Schwarcz M. Crescentia 1881–1897; Woelfle M. Afra 1897–1922; Doleschall M. Editha 1922–1936: Marosán M. Leonarda 1936–1959†; Both M. Klára 1959–1991†; Raškovska M. Benedicta 1991–2003; Múdra M. Ružena 2003–2009; Hriňová M. Ignácia, 2009–2015; Draganova Jana M. Pavla 2015–

Magyar tartományfőnöknők: Bolgárfalvi M. Alerina 1937–1948; Nagy M. Angréda 1948–1954†; Sikora M. Andrea, 1956–1969†; Csatári M. Ligouria 1970–1990; Zalán Katalin M. Luciána 1990–2002; Veszely Zsuzsanna M. Caritas 2002–

Koltai András, 2021