fondcsoport IV - Espereskerületi levéltár

Szent István király föltehetően 1002-ben, az első püspökségek között szervezte meg a kalocsai egyházmegyét, melynek élére Asztrik személyében a király egyik legfontosabb támasza került. Nagy szerepe lehetett abban, hogy a püspökség – minden bizonnyal még Szent István életében – érseki rangra emelkedett. A középkori érsekség központja eleinte Kalocsa volt, majd az érsekek az 1090-es évektől egy évszázadon át Bács várában tartózkodtak. Így alakult ki az 1968-ig megőrzött kettős név: kalocsa-bácsi érsekség. A főegyházmegye területe elsősorban Pest és Solt megye déli részére, valamint Bács és Bodrog megyékre terjedt ki, ezért eleinte a dél-magyarországi térítés, majd később a török elleni védekezés egyik központjaként töltött be fontos szerepet. Tomori Pál érsek 1526-ban, fővezérként a mohácsi csatamezőn vesztette életét. 1529-ben Kalocsa is az oszmán hódítók kezére került. Ettől kezdve a kalocsai érseki címet egy-egy, a királyi Magyarország területén fekvő egyházmegye püspöke viselte.
A török kiűzése (1691) után az egyházmegye településszerkezete és lakossága jelentősen megváltozott. Ezért a 18. század kalocsai érsekei, akik közül Csáky Imre (1710–1733) még csak ideiglenesen, majd Patachich Gábor (1733–1745) már véglegesen visszaköltözött Kalocsára, elsősorban telepítési akciókkal, új templomokkal, iskolákkal segítették a falvak újjáépülését. Kalocsa városában 1733-tól szeminárium, 1765-től piarista gimnázium működött, valamint fölépült a barokk székesegyház és az érseki palota. 1738-tól működött az újjászervezett káptalan.
A 19. század püspökei szociális célú alapítványokkal gyarapították az egyházmegyét. Kollonich László érsek (1787–1817) hagyatékából jött létre az ún. egyházmegyei nagy alap (a plébániák, tanítók és a szeminárium segítésére), Klobusiczky Péter érseksége (1822–1843) alatt épült fel a kalocsai kór- és aggház. Nádasdy Ferenc (1845–1851) betegápoló apácák működését biztosította, és a pusztai tanítókat segélyező alapítványt hozott létre. Az 1848/1849-es szabadságharc alatt több plébános is a szerb vérengzések áldozata lett, így az érsek és papjai a magyar kormány oldalára álltak, a káplánok egy része pedig fegyvert is fogott. Hat papot a császári hadi törvényszék várbörtönre ítélt. Kunszt József érsek (1852-1866) 1865-ben a piarista gimnáziumot a jezsuitákra bízta, továbbá letelepítette a városban a Miasszonyunkról nevezett Iskolanővéreket. Haynald Lajos érseket (1867–1891) diplomáciai érzéke, szervezőkészsége miatt a magyar katolikus egyház „látható fejének” nevezték. Tudományos érdeklődésének egyik jele a jezsuita kollégiumban általa létesített korszerű csillagvizsgáló.
Az első világháború után az egyházmegye plébániáinak kétharmada Magyarország határán kívülre került. 1923-ig a bácskai részeket a kalocsai érsek helynöke kormányozta, majd a Szentszék létrehozta a Szabadkai (Bácsi) Apostoli Adminisztratúrát, amelyből később, 1968-ban püspökség lett. 1941–1944 között ugyan a bácskai részeket ismét kalocsai érseki megbízott kormányozta, de a háború végén elszabadult erőszakhullámban a partizánok számos papot és hívőt öltek meg, másokat pedig menekülésre kényszerítettek. A magyarországi kommunista diktatúra ebben az egyházmegyében is 1948-ban államosította az iskolákat, 1951 és 1956 között pedig Grősz József (1943–1961) érsek is börtönbe került. Az esztergomi érseki szék betöltetlensége miatt ő is, majd utódai, Hamvas András (1964–1969) és Ijjas József (1969–1987) látták el a Magyar Püspökkari Konferencia elnöki tisztét is.
1993-ban II. János pál pápa rendelkezése folytán az egyházmegye észak felé új területekkel gyarapodott, sőt neve is megváltozott. A Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye ettől kezdve Bács-Kiskun megye területével azonos.